A gyerek első pénzügyi leckéje a pénztárnál: amikor nem veszünk meg valamit
A pénztár melletti csokis polc a világ legjobb pénzügyi tanterme. Ahogy ott nemet mondasz, az évekig kitart, és a hisztit is túl lehet élni, akkor is, ha mögötted áll a fél bolt.
Harmadik kör a csokis polc előtt, a gyerek már a kezében tartja a tojást, és nézi, hogy mi lesz. Mögötted a sor, előtted a pénztáros, aki már látott ilyet, és te érzed, hogy ez az a pillanat, amikor két út van: megveszed, és három perc múlva kint vagytok, vagy nem veszed meg, és mindenki végignézi, ami ezután jön.
Ami ezután jön, az nem kellemes. De a gyerek első pénzügyi leckéje pont ez, a csokis tojás a pénztár mellett, jóval a malacpersely, a zsebpénz és a tíz év múlva érkező bankkártya előtt. Itt tanulja meg, hogy a pénz véges, és hogy a döntés nem nála van. Meg azt is, hogy a „nem” nem a világ vége. Az a kérdés, hogy mit mondasz közben, mert a mondatokból tanul a legtöbbet.
A mondatod fontosabb, mint a tojás
A leggyakoribb mondat, ami ilyenkor elhangzik, a „nincs rá pénz”. Ha ez igaz, mondd nyugodtan, a gyerek bírja az igazságot. De ha van rá pénz, csak nem erre akarod költeni, a „nincs” hazugság, és a gyerek előbb-utóbb rájön, mert látja, hogy a következő percben fizetsz. Ráadásul a „nincs pénz” sok gyerekben szorongást indít el: akkor most szegények vagyunk? Az a mondat, ami tanít, inkább így hangzik: „Van pénzünk, de ma nem erre költjük.” Ebben benne van a lényeg: a pénz nem végtelen, és valaki dönt róla.
A másik klasszikus a „majd ha jó leszel”, ami összeköti a vásárlást a viselkedéssel, és olyan rendszert épít, amiben a jó magaviselet csokiban mérhető. Évek múlva ebből lesz a „ha ötös lesz a dolgozat, kapsz pénzt”, és abból a felnőtt, aki jutalomvásárlással vigasztalja magát a rossz nap után. A pénztárnál a vásárlás legyen vásárlás, a viselkedés pedig maradjon külön ügy.
Amit érdemes mondani, az rövid és tényszerű. „Ma kenyérért és tejért jöttünk, ez nincs a listán.” „Tudom, hogy szeretnéd, de nem vesszük meg.” „Ezt felírjuk a kívánságlistára, és a szülinapodnál megnézzük.” A gyerek az érved logikájánál sokkal jobban figyeli, hogy biztos vagy-e benne. Ha harmincszor elmagyarázod, azt hallja, hogy még van esély.
Amikor a hiszti elindul, és mindenki néz
A sorban állók pillantása a legnehezebb része az egésznek. Sok anya ilyenkor a közönség kedvéért veszi meg végül a csokit, hogy vége legyen a műsornak. Érthető, csak annyi a baj vele, hogy a gyerek pontosan ezt tanulja meg: ha elég hangos vagyok elég sokáig elég sok ember előtt, megkapom. A következő alkalommal már a bevált módszert veti be.
Ami működik, az unalmasan egyszerű. Guggolj le, hogy egy szinten legyetek, halkan beszélj, és egyetlen mondatot mondj, azt is csak egyszer vagy kétszer. „Látom, hogy nagyon dühös vagy. Nem vesszük meg.” Aztán maradj ott, és engedd, hogy dühös legyen. Nem kell megnyugtatnod, és magyarázkodnod sem kell. A hisztit nem leállítani kell, hanem kibírni, és a gyerek számára az a legnagyobb biztonság, ha látja, hogy a dühétől nem borulsz ki és nem változtatsz.
Ha a helyzet tarthatatlan, hagyd ott a kosarat, vedd fel a gyereket, és menjetek ki a boltból. A kivonulás egyszerű helyszínváltás, semmi köze a vereséghez. Kint, az autóban vagy egy padon megnyugodhattok, és a vásárlást be lehet fejezni később vagy másnap. A többi vásárló tíz perc múlva nem fog emlékezni rátok, a gyerek viszont emlékezni fog arra, hogy a „nem” kint is „nem” maradt.
Jó tudni
A kétéves a pénztárnál a pénz értékéből még keveset ért; azt tanulja, hogy a vágy és a megszerzés között van egy döntés, és az nem az övé. Az árak és a spórolás majd később jönnek, az iskolás kor körül. Amit most építesz, az az alap: a kívánságot ki lehet mondani, a választ pedig el lehet viselni, és ahhoz, hogy szeressék, nem kell hisztiznie.
Amit a gyerek tényleg megtanul a csokis polcnál
Először azt, hogy a kívánság és a vásárlás két külön dolog. Kívánni szabad, sőt jó, mert a kívánságból lesz később a cél, amire gyűjt. Ezért érdemes a kívánságot komolyan venni akkor is, ha nem teljesíted: „Tényleg szép ez a tojás, értem, miért kell.” A gyerek így azt éli meg, hogy akarni lehet, a döntés pedig egy másik lépés; nem lesz rossz attól, hogy kíván valamit.
Másodszor azt, hogy a pénzről döntenek, és a döntésnek oka van. Óvodáskorban már bevonhatod: „Ma tíz dolgot veszünk, nézd, itt a lista, segítesz megkeresni?” A gyerek, aki a listát nézi, ritkábban nézi a polcot. Sok családban az is bevált, hogy a gyerek fizet: ő adja át a pénzt vagy a kártyát a pénztárosnak, és látja, hogy a vásárlás végén valami elfogy, vagy valamit vissza kell adni. Így a pénz kézzelfogható lesz, és a bolt egy kicsit az övé is. Nagyobbaknál az is működik, ha előre megbeszélitek: ma egy apróságot választhat, de egyet, és ő dönti el, mit. A választás élménye sokszor többet ér, mint a dolog maga, és közben megtanulja, hogy aki választ, az le is mond valamiről.
Harmadszor pedig azt, hogy a „nem” kibírható. Ez a legkevésbé pénzügyi lecke a három közül, mégis ez tart a legtovább. A gyerek, aki a pénztárnál átélte, hogy nem kapott meg valamit, és a világ nem dőlt össze, és az anyja még mindig szereti, az tíz év múlva könnyebben fog kiállni egy olyan döntés mellett, hogy valamire nem költ. Mindehhez sok pénztár kell, és a legtöbbjük szerencsére sokkal csendesebb lesz, mint ez a mai.
Legközelebb, amikor a csokis polc előtt áll a gyerek a tojással, gondolj arra, hogy a sorban állók csak várnak, senki nem osztályoz. Te pedig egy leckét tartasz, amit senki más nem fog megtartani helyetted, és ehhez képest a hiszti csak háttérzaj. Lehet, hogy a vége az lesz, hogy kimentek a boltból kenyér nélkül. Az is vacsora lesz valahogy, és a gyerek valamit hazavisz, csak nem a tojást.
