A legkisebb, aki mindig mindenből kimarad: a harmadik gyerek szemszöge

Van egy fénykép a hűtőn. A nagy az első ovis napján, új hátizsákkal, frissen vágott frufruval, mögötte a frissen festett előszoba. A középső az első ovis napján, egy kicsit kopottabb hátizsákkal, a bátyja régi cipőjében, de még mindig kép, még mindig frufru. A legkisebb első ovis napjáról nincs kép. Van viszont egy elmosódott videó a kocsiból, amin valaki hátulról kiabálja, hogy „siess, elkésünk a nagyok miatt”.

Ha három gyereked van, ezt a hűtőt ismered. És ha te magad voltál a legkisebb, akkor azt a videót is. A harmadik gyerek olyan családba születik, ami már működik nélküle. Van menetrend, vannak szabályok, van két ember, aki már ki van találva, és van két szülő, aki már tudja, hogy a láz nem a világ vége, a hiszti elmúlik, a cumira nem szokik rá senki örökre. Ez egyfelől a világ legnyugodtabb helye. Másfelől egy olyan hely, ahol senki nem áll meg csodálkozni rajtad.

Amit a legkisebb nem kap meg

Nem kapja meg az első szó rögzítését. A nagynál felírtuk a naptárba, a középsőnél felvettük telefonra, a legkisebbnél egyszer csak feltűnt, hogy mondatokban beszél, és senki nem tudja, mikor kezdte. Nem kapja meg a saját babakönyvét, ami a félénél tovább lenne kitöltve. Nem kapja meg a türelmet, hogy ő is beköthesse a cipőjét, mert már mindenki az ajtóban áll, és gyorsabb, ha megcsináljuk helyette.

Nem kapja meg a saját programját sem. Ő megy a nagy focimeccsére, a középső úszására, a nagyok barátainak a szülinapjára. Ott ül a lelátón, a medence szélén, az idegen nappaliban, egy olyan világban, ami a nagyobbaknak van méretezve, és amiben ő mindig egy kicsit kicsi. A játszóterek, a filmek, a társasjátékok, a kirándulások hossza mind a nagyok szintjén van beállítva, és ő vagy utánuk kapaszkodik, vagy kimarad.

És nem kapja meg azt a mondatot, hogy „te vagy az első, aki ezt csinálja”. Mert nem ő az első. Az első szülinapja a harmadik első szülinap volt a házban. Az első biciklizése a harmadik. Az első elvesztett foga előtt már két tündérnek kellett pénzt hagynia. Minden mérföldkövére van egy régebbi példány, és a felnőttek reakciója az „úristen” helyett már csak egy „na, ő is”.

Amit viszont csak ő kap meg

Két nagytestvért, akik előtte járnak mindenben, és akiknek a hibáiból ő tanul ingyen. Nem neki kell kitapasztalnia, hol a határ anyánál, mert látta, mi történik, ha a bátyja átlépi. Olyan szülőket, akik már nem riadnak meg, ha leesik a mászókáról, és ezért őt sem riasztják meg. Olyan családot, amiben mindig van valaki, aki játszik vele, ha anya és apa nem ér rá, és ez nem kevés.

Megkapja a lazaságot is. A nagy még cukormentes szülinapi tortát kapott, a legkisebb már kettőt eszik a boltiból, és senki nem fényképezi. A nagynak még napirendje volt, a legkisebb oda alszik, ahol a család éppen van, és ettől valahogy mindent kibír. Sok család mesél arról, hogy a harmadik lett a legkönnyebb, legjobb kedvű gyerek, és bár ebben szerepe van a véletlennek is, abban is van valami, hogy ő már egy olyan házba született, ahol a felnőttek nem feszültek.

És megkapja a nézői helyet. A legkisebb éveken át figyel, mielőtt cselekedne. Látja a testvérei veszekedéseit, a kibéküléseket, a szülők reakcióit, a játékok szabályait, és mire ő is bekerül a játékba, már mindent tud. Sok harmadik gyerek azért olyan jó emberismerő felnőttkorában, mert gyerekként a nappali sarkából végignézte az egész családi színdarabot.

A pillanat, amikor rájössz, hogy kimaradt

Többnyire egy apróságból derül ki. A legkisebb hatéves, és a nagyok vitatkoznak az autóban, hogy ki ül előre. Ő meg sem szólal, mert tudja, hogy ez nem az ő vitája. Vagy a nagymama kérdezi, mi volt az oviban, és a legkisebb azt mondja: „semmi”, mert megszokta, hogy mire rá kerül a sor, már mindenki másról beszél. Vagy a tanító néni említi szülőin, hogy a gyerek nagyon önálló, mindent megold egyedül, és te ott ülsz, és nem tudod, hogy ez most dicséret vagy valami, amire oda kéne figyelni.

Többnyire mindkettő. Az önállóság szép dolog, és sok harmadik gyerek ebben tényleg erős. De van egy pont, amikor az önállóság nem erény, hanem alkalmazkodás: a gyerek megtanulta, hogy ne kérjen, mert úgysem jut rá idő. És ez az a pont, ahol érdemes megállni.

Apró gesztusok, amik csak neki szólnak

Nem kell hozzá külön nyaralás vagy nagy terv. Elég, ha a legkisebbnek is van egy ideje, amikor egyszer a nagyok várnak őrá. Egy délelőtt, amikor ő választja a játszóteret, és az tényleg az övé, akkor is, ha a nagyoknak unalmas. Egy könyv, amit csak neki olvasol, a nagyok nélkül, akkor is, ha ők is szívesen hallgatnák. Egy séta a boltba, kettesben, ahol ő mondhatja el, mi volt az oviban, és nem vág közbe senki.

Számít az is, hogy neki is legyen valami első. Egy új hátizsák a bátyja régije helyett. Egy fénykép, amit kinyomtattok, és felkerül a hűtőre, a másik kettő mellé, ugyanakkora méretben. Egy szülinap, amire az ő barátai jönnek, akkor is, ha azok még csak négyévesek, és fél óra után sírnak. Ezek kicsi dolgok, de a gyerek pontosan számon tartja őket.

És számít a nyelv. A legkisebbnél könnyen bejön a mondat, hogy „te még kicsi vagy ehhez”, mert a nagyokhoz képest tényleg kicsi. De ő ezt nem a nagyokhoz képest hallja. Úgy hallja, hogy ő kicsi, pont. Néha jó kimondani az ellenkezőjét: „ezt már te is tudod”, „ez a te feladatod”, „te döntöd el”. A cél ezzel annyi, hogy legyen a házban olyan dolog, amiben ő a nagy, felnőttet senki nem akar csinálni belőle.

A harmadik gyerek felnőttként gyakran mesél arról, hogy ő volt a legszabadabb, és közben ő volt az, akire a legkevésbé figyeltek. A kettő egyszerre igaz, és nem kell választani közöttük. Elég, ha néha megállsz a hűtő előtt, megnézed a két képet, és eszedbe jut, hogy a harmadikat holnap pótolni lehet. Az első ovis nap már elment, de a holnap még itt van.