A kedvenc plüss elveszett: egy családi krízis krónikája
Este hétkor kiderül, hogy nincs meg a Nyuszi, és fél nyolckor már három felnőtt keresi zseblámpával. Egy este krónikája, amiben az átmeneti tárgy elvesztése kicsiben megmutatja a gyászt.
Vannak családi krízisek, amikről a külvilág nem tud. Nincs róluk hír, mentő sem jön, a szomszéd legfeljebb annyit vesz észre, hogy a lépcsőházban valaki háromszor végigment a zseblámpával. Pedig a lakásban közben összeomlott egy világrend, és a világrend neve Nyuszi. Vagy Maci, vagy Kutyus, vagy egy valaha fehér, mára megnevezhetetlen színű rongy, amit a baba hathónapos korában kapott egy keresztanyától, és ami azóta minden este ott volt a párnán. Ma este nincs ott.
Ez a krónika egy ilyen estéről szól, és mindenkié, aki valaha húsz percig keresett egy tenyérnyi plüsst egy autó ülése alatt, miközben a gyerek a hátsó ülésen úgy zokogott, mintha a temetésére készülne. Bizonyos értelemben arra is készült.
Este hét: a felfedezés
A vacsora rendben lement, a fürdés is, és a gyerek már az ágyban van, amikor elhangzik a mondat, amitől minden szülő hasa összeugrik: „Hol a Nyuszi?” Az első reakciód a magabiztos tagadás: biztos a takaró alatt van. Nincs. Akkor a játszósarokban. Nincs. Akkor a kocsiban. Azt nem tudod, mert a kocsi lent van, és te papucsban vagy.
Ezen a ponton még humoros az ügy. Még viccelsz a pároddal, hogy a Nyuszi biztos elment a kocsmába, és még az is lehet, hogy a gyerek nevet rajta. Öt perc múlva nem nevet. A nevetés helyét az a fajta, szaggatott sírás veszi át, ami már nem a fáradtságból jön, ez a veszteség hangja, és te hirtelen pontosan érted, hogy ez nem egy játék. Ez a gyerek első szerelme, és most eltűnt.
Este fél nyolc: a nyomozás
A keresés minden családban ugyanúgy zajlik, csak a sorrend változik. Először a nyilvánvaló helyek, aztán a lehetetlenek, aztán a nyilvánvalóak még egyszer, mert hátha. A szennyestartó. A hűtő, mert egyszer már volt ott. A babakocsi alja. A nagyobb testvér ágya, ahol a nagyobb testvér esküszik, hogy ő aztán nem, és közben nem néz a szemedbe. A kocsi, zseblámpával, papucsban, a szomszéd kutyájának ugatása mellett.
Közben zajlik a kihallgatás. „Mikor volt nálad utoljára?” A gyerek ennek a kérdésnek a megértéséhez még kicsi, de a súlyát pontosan érzi, ezért azt válaszolja, hogy „mindig”. A párod ezalatt felhívja a nagymamát, aki tegnap vigyázott rá, és a nagymama azt mondja, hogy ő nem látott semmilyen nyuszit, ami ugyebár nem lehet, hiszen a Nyuszi mindenhol ott van. Aztán a nagymama elindul megnézni a kocsiját. Most már három felnőtt keres egy tenyérnyi rongyot két helyszínen, este nyolckor, és egyiküknek sem jut eszébe, hogy ez furcsa.
Ami ebben a félórában a legnehezebb, az nem a keresés, hanem a gyerek arca. Ő nem egyszerűen egy tárgyat keres. Azt a dolgot keresi, ami az elalvást lehetővé teszi, ami a bölcsi első napján is a kezében volt, ami a lázas éjszakákon a párnán feküdt. A pszichológia átmeneti tárgynak hívja, ami egy szép, pontos kifejezés, csak este nyolckor nem segít, mert a gyerek a Nyuszit akarja, az átmenet senkit sem vigasztal.
Jó tudni
A kedvenc plüss, takaró vagy rongy a legtöbb gyereknél egy-két éves kor körül válik fontossá, és általában az óvodáskor végére, iskoláskorra lassan háttérbe szorul, bár sok felnőtt a mai napig őrzi a sajátját egy dobozban. Az átmeneti tárgy azt mutatja, hogy a gyerek megtanulta: van valami, amivel egyedül is meg tudja nyugtatni magát. Ez komoly teljesítmény egy kétévestől.
Este kilenc: a gyász
Egy ponton a felnőttek feladják: kimondatlanul abbahagyják a kocsi átkutatását, és visszamennek a gyerekhez, aki addigra kimerült a sírástól, és már csak csuklik. Ez a pillanat a legfontosabb az egész estében, és a legtöbb szülő itt követi el az egyetlen igazi hibát: megpróbálja elbagatellizálni. „Nem nagy dolog, holnap veszünk másikat.” A gyereknek viszont nagy dolog, és másikat venni annyi, mintha neked valaki a nagymamád gyűrűje helyett egy újat ajánlana a boltból.
Ami ilyenkor segít, az ugyanaz, ami a nagyobb veszteségeknél: elismerni. „Nagyon hiányzik a Nyuszi, igaz? Tudom. Nekem is hiányzik.” Ez az utolsó mondat nem hazugság, mert tényleg hiányzik, és a gyerek meghallja benne, hogy nincs egyedül. Nálunk és sok más családban ilyenkor jön az ideiglenes helyettes: a második kedvenc plüss, egy anyaillatú póló vagy egyszerűen a te kezed az ágy mellett, amíg el nem alszik. Hosszabb lesz az este. Ezzel számolni kell.
Sok anya meséli, hogy az ilyen estéken a gyerek egy mondattal fogalmazza meg azt, amit a felnőttek könyvekből tanulnak: „A Nyuszi most egyedül van valahol.” Ebben benne van az egész: azt a valakit sajnálja, aki ő maga, és aki most ott van valahol, sötétben, anya nélkül. Ezért sír. És ezért nem lehet erre azt mondani, hogy ugyan már.
Másnap reggel: a feltámadás vagy annak hiánya
A legtöbb Nyuszi előkerül. Az ülés alól, a kabát ujjából, az oviból, ahol a dadus egy polcra tette, a nagymama ágyából, ahová a gyerek maga dugta el, hogy ott aludjon. Az előkerülés mindig eseménytelen, és mindig méltatlan a drámához képest: valaki egyszerűen felveszi, és azt mondja, „na, itt van”. A gyerek pedig átveszi, megszagolja és úgy folytatja a napot, mintha semmi nem történt volna. Ő már este feldolgozta. Te vagy az, aki még napokig arra gondolsz, mi lett volna, ha.
Van viszont olyan Nyuszi, aki nem jön vissza. A vonaton maradt, a játszótéren, egy másik ország tengerpartján. Ilyenkor jön a nagy kérdés, hogy szabad-e titokban pótolni. A tapasztalt szülők szerint a trükk ritkán jön be, mert a gyerek a szagról, a kopásról, a fül állásáról azonnal felismeri, hogy ez egy idegen. Ami jobban működik, az a becsületes út: az új plüss nem a régi, hanem a régi barátja, akit a régi küldött, mert ő most elutazott. A gyerek ezt a mesét általában elfogadja, mert a mese nem hazudik neki a lényegről.
A tapasztalt szülők egyébként egy másik dolgot is tudnak, csak már késő: a kedvenc plüssből kettőt kell venni, az elején, amikor még nem tudni, melyik lesz az. És a kettőt felváltva kell adni, hogy egyformán kopjanak. Aki ezt a babaváró listára írja, az megjárta.
A Nyuszi azóta egy darabig minden este külön ellenőrzés alatt állt, ahogy a kulcs meg a telefon a kijárat előtt. Aztán lassan elmúlt, ahogy minden krízis. Ma már csak a lépcsőházi zseblámpás jelenet maradt meg belőle, és az a mondat, hogy a Nyuszi egyedül van valahol, amit az ember felnőtt fejjel is elég nehéz elfelejteni.
