A gyerek, aki nem akar sehova menni, és a gyerek, aki mindenhova
Az egyik kabátban áll az ajtóban, a másik a takaró alatt közli, hogy ő nem megy. Két vérmérséklet, egy hétvége és egy egyszerű rendszer, amiben mindkettő nyer néha.
Szombat reggel, nyolc óra tíz, és a két gyerek már a két végén áll ugyanannak a kérdésnek. Az egyik az ajtóban, kabátban, egy hete tervezi az állatkertet, és már hétfőn megkérdezte, hogy lesznek-e zsiráfok. A másik az ágyban, a takaró alatt, és közli, hogy ő ma nem megy sehova, mert itthon jó, és különben is, az állatkert messze van, sok ember és a zsiráf úgysem csinál semmit.
Te állsz a konyhában a kávéval, és tudod, hogy bármit döntesz, az egyik gyerek szemében te leszel ma a rossz. Ha mentek, a kicsi egész úton szenved, és az állatkert kapujában már sír. Ha maradtok, a nagy egész nap azt kérdezi, hogy akkor mikor, és este kiderül, hogy a barátja ott volt, és látta a zsiráfot. Mindkét gyerek ugyanabban a családban nőtt fel, ugyanazzal a szülővel, ugyanazzal a hétvégével, és mégis mintha két különböző bolygóról szerveznétek a programot.
Ez az írás nem arról szól, hogyan csináld meg a két gyerekből egyet. Arról szól, hogyan szervezz úgy hétvégét, hogy mindkettő azt érezze, néha ő nyert, és hogy az a kettő, aki ma a két végén áll, egyszerűen csak más.
Két temperamentum, egy nappali
A gyerekek vérmérséklete nagyrészt velük születik, és ezt minden szülő tudja, akinek kettő van. Az egyik már a babakocsiban kihajolt, hogy lássa, ki jön, a másik a kendő alá bújt ugyanabban a boltban. Az egyiket az új hely feltölti, a másikat kimeríti. Az egyik a sok embertől élénkül, a másik a sok embertől elcsendesedik, és este robban. Egyik sem jobb a másiknál, és egyik sem a te nevelésed eredménye, bármit mond a játszótéri közönség.
Ami viszont a te dolgod, az a két igény közötti forgalomirányítás. Mert a mindenhova-gyerek természetesen hangosabb: ő kabátban áll az ajtóban, és a kérés ott van a levegőben. A sehova-gyerek kérése halkabb, mert ő azt kéri, hogy ne történjen semmi, és azt nehéz követelni. Ezért a legtöbb családban a hétvége sodródik a hangosabb igény felé, és a csendesebb gyerek lassan megtanulja, hogy az ő igénye nem program.
Fordítva is megtörténik: van, hogy a szülők maguk is otthonülősek, és a mindenhova-gyerek az, aki folyton falba ütközik. Ő pedig azt tanulja meg, hogy ő a fárasztó. Mindkét gyerek ugyanazt veszíti el a végén: azt az érzést, hogy ami neki jó, az ebben a családban elfér.
Jó tudni
A visszahúzódó gyerek nem félénk, és az eleven gyerek nem rosszul nevelt. A pszichológiában mindkettőt temperamentumnak hívják: velünk született, nehezen változó, de idővel csiszolódó alapbeállítás. Az otthonülő gyerek sok új helyzetet megtanul élvezni, ha nem erőltetik rá, és kis adagokban kapja, a mozgékony pedig megtanul otthon is jól lenni, ha a nyugalmat nem büntetésnek érzi.
A hétvége, amiben mindkettő nyer egyszer
A legegyszerűbb és sok családban bevált rendszer az, hogy a hétvége két fele két gyereké. Szombat a mindenhova-gyereké: akkor mentek, akár állatkertbe, akár a város másik végébe, és a sehova-gyerek tudja előre, hogy ez az ő testvérének a napja, ő pedig cserébe holnap kapja a magáét. Vasárnap az otthoné: pizsama délig, társasjáték, kuckó a kanapén, semmi program, és a mindenhova-gyerek tudja, hogy ez most a testvéréé. Ez azért működik, mert kiszámítható, és a gyerekeknek a kiszámíthatóság többet ér az igazságnál.
A második trükk az adagolás. A sehova-gyereknek nem az a baja, hogy el kell menni, hanem az, hogy nem tudja, meddig. Ha az állatkertet úgy mondjátok be, hogy „megnézzük a zsiráfot meg az elefántot, aztán jövünk haza”, az egy belátható feladat. Ha azt, hogy „egész napos program”, az egy fenyegetés. A mindenhova-gyereknek ugyanez fordítva: az otthoni napot is lehet úgy bemondani, hogy benne van egy kis kaland, mondjuk egy sátor a nappaliban, vagy ő választja a vacsorát.
A harmadik, amit sok szülő elfelejt: a két gyereket nem kell mindig együtt vinni. Ha ketten vagytok felnőttek, az egyik elmegy a naggyal a zsiráfhoz, a másik marad a kicsivel pizsamában, és délután találkoztok. Ettől a család nem esik szét: a két fele két különböző dolgot kapott, és este van miről beszélni. Ha egyedül vagy, a nagymama vagy egy barátnő is kaphat egy gyereket néha, és ettől a hétvége nem lesz rosszabb, csak kezelhetőbb.
Mit mondj annak, aki ma veszített
Bármilyen jól szervezel, lesz nap, amikor az egyik gyerek a vesztes. Ezt nem lehet elkerülni, a kérdés csak az, mit mondasz neki. A legrosszabb a bagatellizálás: „ne hisztizz, jövő héten te jössz”. A gyerek ezt nem hallja, csak azt, hogy a baja nem számít. Ami segít, az ugyanaz, mint minden más csalódásnál: nevezd meg, hogy ez neki ma nehéz, mondd ki, hogy érted, és mondd el, mikor jön az ő napja, konkrét nappal, mert a „majd” itt kevés.
Van egy mondat, ami a sehova-gyereknél különösen jól működik az autóban: „Tudom, hogy neked ez sok. Ha a zsiráf után elfáradsz, szólj, és hazamegyünk.” És tényleg haza kell menni, ha szól, mert ezzel tanulja meg, hogy a határait komolyan veszed. A mindenhova-gyereknél pedig az otthoni napon ez: „Tudom, hogy most pörögnél. Délután kimegyünk a játszótérre, addig a tiéd a nappali.” Mindkettőnek az a lényege, hogy a napot igazítod, a gyereket pedig békén hagyod.
És van valami, amit ezek a hétvégék a két gyereknek egymásról tanítanak: hogy a testvér más, és a más is elfér. A sehova-gyerek egyszer csak azt mondja az állatkertben, hogy „na jó, az elefánt elég jó volt”. A mindenhova-gyerek egyszer csak önként beül a kanapékuckóba. Egyforma gyerek nem lesz belőlük, és nem is kell. De egy olyan család lesz belőlük, ahol a szombat és a vasárnap is valakié, és ahol az, aki ma kabátban áll az ajtóban, meg az, aki a takaró alatt, egyszer majd nagyon jól fogják érteni egymást. Legkésőbb akkor, amikor nekik lesz két gyerekük.
