Az étel, amit a gyerek egy hónapig imádott, aztán soha többé

Volt egy hónap, amikor nálunk a brokkoli volt a sláger. Reggelire, ebédre, vacsorára brokkoli, párolva, kis sóval, néha egy kevés sajttal. A gyerek a boltban rámutatott, otthon kérte, a tányérról először azt ette meg. Büszkén meséltem a játszótéren, hogy nálunk a zöldség nem gond, és közben éreztem, hogy a többi anya egy kicsit utál. Aztán egy keddi napon a gyerek ránézett a brokkolira, mintha most látná először, eltolta a tányért, és azt mondta: „Ezt nem.” Utána két évig egyetlen darabot sem evett belőle.

Ha ez ismerős, akkor pontosan ott vagy, ahol a kisgyerekes szülők többsége. A gyerek imádja a sajtos tésztát, aztán egy hónapig hozzá sem nyúl. Egy hétig csak banánt kér, aztán a banán ellenség. Egy ételt kipróbál, megeszi, kér még, te boldogan főzöd meg újra, és a második alkalommal már nem kell. És te állsz a tányér felett, és azon gondolkodsz, hogy hol rontottad el.

Sehol. Ez a kisgyerekes évek egyik legnormálisabb jelensége, csak nem szokás előre elmondani.

Miért hullámzik a gyerek ízlése

A kisgyerek ízlése azért változik, mert ő maga is változik, és sokkal gyorsabban, mint mi. A kétéves egyik hónapról a másikra tanul új szavakat, új mozgásokat, és közben a világhoz való viszonya is alakul. A hozzátáplálás idején, amikor még minden új volt, az étel is egy volt a felfedezések közül. Egy-kétéves kor körül viszont a legtöbb gyereknél beindul egyfajta óvatosság az ismeretlennel, és néha az ismerőssel szemben is. Ez a fajta elutasítás a gyerekorvosok és a védőnők szerint a korosztály teljesen szokásos velejárója, és a legtöbb gyereknél idővel magától enyhül.

A másik ok sokkal prózaibb: az akarat. A kétéves éppen most fedezi fel, hogy ő külön személy, és hogy nemet lehet mondani. Az étel pedig az egyik legjobb terep erre, mert itt tényleg ő dönt. Beletehetsz bármit a tányérba, a nyelés az övé. A brokkoli elutasításában ilyenkor kevés a brokkoli, annál több az „én döntök”.

És van egy harmadik, amit a legnehezebb elfogadni: a telítődés. Ha egy ételt egy hónapig naponta kap, mert szereti, egy ponton egyszerűen elege lesz belőle. Mi is így vagyunk ezzel, csak mi nem toljuk el a tányért, inkább csendben nem rendeljük meg újra. A gyerek egyenesebb.

A tányér, ami nem a kukában végzi

Az első és legfontosabb, hogy ne főzz a gyerek kedvencére építve egész heti menüt. Ha a hétfői sajtos tészta sláger volt, kedden ne legyen sajtos tészta, csütörtökön ne legyen sajtos tészta, és ne vegyél belőle öt csomagot akciósan. Az étel, ami most sláger, jövő héten lehet, hogy nem az. Főzz változatosan, és a kedvencet hagyd meg ünnepnek.

A második: a külön gyerekmenü csapdája. Ha minden vacsoránál van egy „felnőtt étel” és egy „gyerek étel”, akkor a gyerek soha nem fogja kipróbálni a felnőttet, és te minden este kétszer főzöl. Nálunk az vált be, hogy ugyanaz kerül mindenki elé, de szétszedve. Nem rakott, nem összekevert, nem szószos: a hús külön, a krumpli külön, a zöldség külön, és a gyerek azt veszi el, amit akar. Egy ismerős anyuka ezt „lego-tányérnak” hívja, és azóta nálunk is ez a neve.

A harmadik: mindig legyen a tányéron egy biztos pont. Egy olyan dolog, amit a gyerek szinte mindig megeszik, egy szelet kenyér, egy kis rizs, egy darab sajt, néhány uborkakarika. Nem azért, hogy abból lakjon jól, hanem azért, hogy ne legyen az asztalnál pánik. Ha van egy biztos pont, a gyerek nyugodtabban nyúl a többihez is, mert tudja, hogy nem marad éhes.

A negyedik: a fagyasztó a barátod. Ha főzöl valamit, és a gyerek visszautasítja, ne dobd ki és ne erőltesd. Adagold ki, fagyaszd le, és két hét múlva vedd elő újra, amikor már nem emlékszik rá, hogy ezt „nem szereti”. Nálunk a lencsefőzeléket így utasította el háromszor, negyedszerre pedig kedvenc lett. A gyerek nem következetes. Használd ki.

Amit ne csinálj, pedig csábító

Ne alkudozz. A „ha megeszed a brokkolit, kapsz csokit” rövid távon működik, hosszú távon pedig megtanítja a gyereknek, hogy a brokkoli büntetés, a csoki jutalom, és ez a sorrend már az iskolában is így lesz. Ne is dicsérd túl, ha eszik: az evés nem teljesítmény. Nálunk az vált be, hogy a tányér körül egyáltalán nem beszélünk arról, ki mit evett meg. Beszélünk a napról, a játszótérről, a kutyáról a szomszédban. Az étel közben ott van, és vagy elfogy, vagy nem.

Ne erőltesd a „még egy falatot”. Ez az a mondat, amit mindenki a saját gyerekkorából hozott, és amitől mindenki utálta a spenótot. A gyerek tudja, mikor lakott jól, sokkal jobban, mint mi. Ha két falat után azt mondja, elég, akkor elég. Lehet, hogy egy óra múlva éhes lesz, és akkor abból ehet, ami maradt, keksz helyett.

És ne vedd személyesen. Ez a legnehezebb, mert te főztél, te álltál ott, te gondoltad végig, hogy mi legyen benne, és a gyerek három másodperc alatt lesöpri. De a gyerek nem téged utasít el, hanem egy tányér ételt. A kettő nem ugyanaz, még akkor sem, ha este kilenckor, a maradékot kanalazva pont annak érzed.

A brokkoli visszatér

Két évvel a brokkolis szakítás után egyik nap a gyerek a boltban a zöldségesnél megállt és rámutatott. „Ezt kérem.” Nem szóltam semmit, beraktam a kosárba, otthon megpároltam, kis sóval, egy kevés sajttal, és letettem az asztalra, mintha mi sem történt volna. Megette. Kért még. Másnap nem kellett, de ez már nem izgatott.

A gyerek ízlése hosszú, kanyargós séta, nem egyenes vonal, és mi végig mellette megyünk, kosárral a kézben. A dolgunk csak annyi, hogy a brokkoli mindig legyen az asztalon, hogy mi is együk, és hogy ne legyen belőle háború. Megszerettetni úgysem tudjuk erővel. A többit elintézi az idő, meg egy nap a zöldségesnél, amikor a gyerek magától nyúl érte.