Pszichológushoz megyek, mondtam ki végre hangosan

Kedd este volt, a gyerek már aludt, a párom a mosogatógépet pakolta, én a konyhaasztalnál ültem egy fél pohár borral, amit nem is akartam. És kimondtam: „Pszichológushoz megyek.” Nem kérdésként és nem úgy, hogy „szerinted kéne?”, hanem úgy, mint amikor az ember bejelenti, hogy fodrászhoz megy pénteken. A párom megállt egy tányérral a kezében, és azt mondta: „Jó.” Aztán kicsit később: „Minden rendben?” És én azt mondtam, hogy nem, de már egy ideje nem, és pont ezért.

Hónapokig készültem erre a mondatra. Előtte már megnéztem három pszichológus honlapját, az egyiknek a telefonszámát be is írtam a telefonomba, „Fogorvos2” néven, mert valamiért nem akartam, hogy bárki meglássa. Kétszer elkezdtem írni egy e-mailt, és kétszer töröltem. Közben minden napom úgy telt, mint a többi anyáé: óvoda, munka, vacsora, fürdetés, mese, mosás és éjjel fél tizenegykor a plafon bámulása azzal az érzéssel, hogy valami nagyon nincs rendben, csak nem tudom, mi.

Ami miatt nem mentem

Nem volt semmi „nagy” bajom. Le kell írnom, mert sokáig ez volt a fő érv önmagam ellen. Nem volt tragédiám, súlyos tüneteim sem. Csak folyamatosan fáradt voltam, bármikor sírni tudtam volna egy reklámon, és az apró dolgok, egy kiborult tej, egy elhúzódó óvodai búcsú, aránytalanul felhúztak. Utána pedig jött a szégyen, hogy megint kiabáltam, és a fogadalom, hogy holnaptól másképp. Holnaptól sosem lett másképp.

A másik ok, ami visszatartott, hogy a környezetemben a pszichológus még mindig valami olyasmi volt, ami „másoknak” kell. Az anyukám generációjában kibírták, a barátnőim közül senki nem beszélt róla, és a fejemben ott volt a mondat, hogy nekem egészséges gyerekem van, szerető párom, munkám, lakásom, mi a fenéről panaszkodnék egy idegennek óránként sok ezer forintért. Mintha a segítségkérés csak akkor járna, ha már összeomlottál. Pedig a fogorvoshoz sem akkor megyünk, amikor már kiesett a fog.

És persze ott volt az idő. Egy anyának a saját szabad órája ritka és drága. Ha már van egy órám, akkor aludjak, vagy végre vágassam le a hajam, vagy mozogjak, bármit, csak ne üljek egy szobában és beszéljek a problémáimról, amikre úgysincs megoldás. Ezt gondoltam. Erről még lesz szó.

A reakciók, amiket kaptam

A párom reakciója, az a rövid „Jó”, utólag a legjobb volt, amit kaphattam. Nem kérdezte, miért, és nem akarta megoldani, magára sem vette. Később, amikor mondtam, hogy az első alkalom csütörtökön este hatkor lesz, csak annyit mondott, hogy akkor ő hozza az oviból a gyereket, és ne siessek haza. Ennyi volt az egész, és ettől éreztem először, hogy ez tényleg meg fog történni.

Az anyukám nehezebb eset volt. Először megijedt: „Történt valami?” Aztán jött a „nekünk is nehéz volt, és nem mentünk sehova”, amiből inkább félelem hallatszott, mert ha nekem segítség kell, akkor talán neki is kellett volna. Hatvan fölött ezt nem jó belátni. Nem vitáztam. Azt mondtam neki, hogy pont azért megyek, hogy ne legyen ilyen nehéz, és hogy szerintem ő is megérdemelte volna. Erre elhallgatott, és a paradicsomra terelte a szót. Két hét múlva megkérdezte, milyen volt. Nála ez nagy lépés.

A barátnőim közül kettőnek mondtam el. Az egyik azt mondta: „Én is gondolkodtam rajta.” A másik azt: „Én már járok, csak nem mondtam.” Ebből a két mondatból többet tanultam a környezetemről, mint az előző öt évben. Mindenki hallgat, mert azt hiszi, egyedül van vele, és ettől mindenki egyedül van vele.

Az első alkalom

Egy lakásból kialakított rendelő volt, két fotel, egy kis asztal, rajta zsebkendő, amit megfogadtam, hogy nem fogok használni. Három perc múlva használtam. Semmi szörnyű nem jött elő. Egyszerűen valaki megkérdezte, hogy vagyok, aztán nem szólt közbe, tanácsot sem adott, és nem mondta, hogy „ó, ez nálunk is így van”. Csak hallgatott, és néha visszakérdezett. Kiderült, hogy évek óta nem beszéltem senkivel úgy, hogy közben nem kellett figyelnem a másik reakcióját.

Ami meglepett: nem a gyerekről beszéltünk. Én arra készültem, hogy majd elmondom, mennyire nem bírom a reggeleket, aztán kapok öt módszert. Ehelyett a pszichológus azt kérdezte, mikor pihentem utoljára úgy, hogy nem éreztem bűntudatot. Erre nem tudtam válaszolni. Aztán azt, hogy ki kérdezi meg tőlem otthon, hogy én hogy vagyok. Erre sem. Ötven perc alatt semmi nem oldódott meg, de a végén úgy jöttem ki, mintha letettem volna egy hátizsákot, amiről nem is tudtam, hogy rajtam van.

Hazafelé a villamoson sírtam egy kicsit, aztán nevettem magamon, aztán vettem egy kiflit, és megettem a megállóban állva. Otthon a párom megkérdezte, milyen volt. Azt mondtam: „Jó. Nehéz. Megyek még.”

Amit azóta tudok

Azt hittem, az erre szánt idő elveszett idő, és ebben tévedtem a legnagyobbat. Az a kéthetente egy óra a nap többi tizennégy óráját is elviselhetőbbé teszi, mert valahol ki tudom pakolni azt, amit eddig a gyerekre, a páromra vagy magamra zúdítottam. A reggelek nem lettek könnyebbek, én lettem bennük kevésbé feszült. És a kiborult tej ma már többnyire csak kiborult tej.

Tudom azt is, hogy nem kell „elég nagy” baj ahhoz, hogy menjek. Az az érv, hogy másoknak rosszabb, semmit nem ér. Másoknak mindig rosszabb, és ettől a te fáradtságod még a tiéd. Ha hetek óta úgy érzed, hogy ingerült vagy, üres, sírós, vagy egyszerűen idegen vagy saját magadnak, az elég ok. Nem kell tudnod megfogalmazni, mi a baj, a megfogalmazás pont ott történik, abban a szobában.

És tudom, hogy a gyerekemnek is jót tesz, mert látja, hogy a felnőttek is kérnek segítséget, és ettől nem dőlt össze a világ. A lányom egyszer megkérdezte, hova megyek csütörtökönként. Azt mondtam, hogy egy nénihez, akivel beszélgetek, hogy jobban legyek. Bólintott, és visszament rajzolni. Ennyi volt. Kimondva sokkal egyszerűbbnek hangzott, mint ahogy hónapokig a fejemben szólt.

Ha te is ott tartasz, ahol én tartottam a konyhaasztalnál, azt mondanám, amit magamnak mondtam volna: nem kell várni a jó pillanatra, mert az nem jön. Írd be a számot a telefonodba, akár „Fogorvos2” néven. Aztán egyszer, egy keddi estén, mondd ki hangosan. A többi már könnyebb, mint hinnéd.

A cikk tájékoztató jellegű, nem helyettesíti az orvosi vizsgálatot. Ha bizonytalan vagy, beszélj a háziorvosoddal vagy a védőnővel.