Az autóút, amin háromszor álltunk meg pisilni, és mégis jó volt
Három és fél óra a térképen, hat a valóságban, három pisimegállóval és egy banánnal az ülés résében. Útinapló a hosszú autózásról kisgyerekkel, és a trükkök, amik a második megállónál születtek.
Reggel hatkor indultunk, mert valaki, konkrétan én, azt olvasta valahol, hogy a gyerekek az autóban reggel visszaalszanak. A miénk nem aludt vissza. A miénk a benzinkútnál, tizenkét perccel az indulás után, közölte, hogy pisilnie kell. „Nem baj”, mondtam, „úgyis tankolunk.” Így jött az első megálló. A másodikra ötven kilométerrel később került sor, a harmadikra úgy, hogy már láttuk a tengert, és a kicsi a hátsó ülésen azt kiabálta, hogy „most, most, most”.
Hat óra lett az útból, ami a térkép szerint három és fél. És mégis, amikor este a szállás erkélyén ültünk, és a gyerekek már aludtak, a párommal egymásra néztünk, és azt mondtuk: ez jó volt. Gördülékeny egyáltalán nem volt; valahol a második megállónál viszont feladtuk, hogy az legyen, és onnantól minden könnyebb lett.
Az első óra: a terv még él
Az indulás előtti estét a pakolással töltöttük. Zacskók a hátsó ülésre: egy a rágcsának, egy a könyveknek, egy a „meglepetéseknek”, amiket óránként szabad kinyitni, és amik a helyi papírboltból származtak, darabja annyiba került, mint egy kifli. A nagy a matricás füzetet kapta, a kicsi egy kis autót, amit azóta is minden utazáson elhoz, mert „ez az utazós autó”. A nagy ötlet az volt, hogy a meglepetések a jó viselkedés jutalmai lesznek, de tízperces autózás után rájöttem, hogy ez nem működik, mert egy kétévesnek a „jó viselkedés” nem jelent semmit. Onnantól egyszerűen óránként jött egy.
Az első órában még ment minden a terv szerint. Zene, amit a gyerekek választottak, ami azt jelentette, hogy ugyanaz a három gyerekdal ismétlődött negyvenszer. A párom a huszadik ismétlésnél megkérdezte, lehetne-e valami mást, és a hátsó ülésről kórusban érkezett a válasz, hogy nem. Elfogadta. Akkor sejtettük meg először, hogy ezen az úton nem mi vagyunk a főnökök.
A második megálló, ahol minden megváltozott
A második megállót egy olyan pihenőnél tartottuk, ahol semmi nem volt, csak egy fűcsík meg egy kuka. A kicsi pisilt, a nagy nem akart, aztán öt perccel később, már az autóban, mégis akart. Ekkor jött a döntés, amit azóta minden hosszabb útnál alkalmazunk: ha megállunk, mindenki pisil, az is, aki nem akar, és az is, aki felnőtt. A tiltakozást nem vesszük figyelembe. A szabályt azóta az egész család „a kötelező pisi” néven emlegeti, és nevetnek rajta, de működik.
A második megállónál döntöttük el azt is, hogy nem rohanunk tovább. Kivettük a labdát a csomagtartóból, és negyedórát a fűcsíkon rúgtuk, mert a gyerekeknek mozogni kellett, nekünk meg levegőt venni. Az órát nem néztük. Ezután az autóban fél órán át csend volt. Nem alvós csend volt, inkább elégedett csend, ami hosszú úton kisgyerekkel aranyat ér. Ha egyetlen dolgot kellene továbbadnom ebből az útból, az ez lenne: a megállóval nyert negyedóra után jön egy nyugodt óra az autóban.
Jó tudni
A hosszú úton a gyerekülés a legfontosabb útitárs, és a legtöbb kényelmetlenség abból jön, ha benne izzad vagy szorít a pánt. Sokat segít egy napellenző az ablakra és egy vékony pamutréteg a gyerek alá. A pántokat indulás előtt is nézd meg, hogy a vastag kabát ne rontsa a tartást. A pihenőknél érdemes a gyereket teljesen kivenni az ülésből az ajtó kinyitása helyett, mert a kisgyereknek a mozgásra legalább akkora szüksége van, mint a pisilésre.
Az ételek, amik működtek, és amik nem
A rágcsás zacskóban az volt, amit otthon is esznek: szeletelt alma, uborka, sajtkocka, sós kréker és egy csomag keksz tartaléknak. Ami bevált: a minden gyereknek külön kis dobozban kiadott adag, mert így nem volt vita, hogy ki ette meg a másikét. Ami nem vált be: a banán, ami a melegben tizenöt perc alatt megbarnult, aztán az ülés résébe került, ahol még két hétig találtuk a darabjait. Tanulság: a banán otthon marad, vagy indulás előtt megesszük.
A vízzel külön kalandunk volt. Mindenkinek saját kulacs, és mindenki ragaszkodott is a sajátjához; a másiké szóba sem jöhetett. A kicsi kulacsa az első megállónál már üres volt, mert a hátsó ülésen az ivás remek időtöltés. Valószínűleg a második megálló is ennek köszönhető. Azóta a kulacs elöl utazik, kérésre nyújtjuk hátra, és kevesebb lett tőle a pisimegálló, bár egészen elmaradni nem maradtak el.
Az ebédet a harmadik megállónál ettük egy benzinkút melletti füves részen, pokrócra ülve, otthonról hozott szendviccsel. Az egész út legjobb fél órája volt. A gyerekek a pokrócon ültek, végre öv nélkül, a párom a napon feküdt, én pedig egy kávét ittam, amit szabad kézzel tudtam tartani. Azt hiszem, a nyaralás hangulata is ott kezdődött.
A hátralévő rész: a „mikor érünk oda” korszak
A harmadik megálló után kezdődött a „mikor érünk oda?” időszak, ami minden hosszabb útnál ugyanabban a pillanatban kezdődik: nagyjából akkor, amikor a felnőttek is kezdik ugyanezt gondolni. A „már nemsokára” válasz nem működik, mert a gyereknek a nemsokára nem jelent semmit. Ami működött: számolni. „Még három alagút, és ott vagyunk.” „Még egy nagy híd.” „Amikor meglátjuk a tengert, már csak egy dal.” Ezek kézzelfogható dolgok, és a gyerek maga figyeli az ablakot, ami mellesleg le is köti.
A kicsi végül elaludt húsz perccel a célunk előtt, ahogy az lenni szokott. A nagy nem aludt, ő kiabálta, hogy látja a tengert, amit nem látott, mert egy fal takarta, de a lelkesedése őszinte volt. Amikor megérkeztünk, a parkolóban ki kellett venni az alvó kicsit, aki felébredt, és elkezdett sírni, mert azt hitte, otthon vagyunk. Aztán meglátta a vizet, és elfelejtett sírni.
Ha most megkérdeznéd, mit csinálnék másképp, azt mondanám: semmit, kivéve a banánt. A három pisimegálló hozzátartozott az úthoz. Egy kisgyerekes autóútnál nekem az számít, hogy közben senki nem sírt tovább öt percnél, és a végén volt egy pokróc egy benzinkút mellett, amire a gyerekek évek múlva is emlékeznek majd. Mi legalábbis emlékszünk rá. Meg a „kötelező pisire”, ami azóta minden indulásnál elhangzik, akkor is, amikor csak a boltba megyünk.
