A barátnőm, aki nem akar gyereket, és én, akinek három van

Péntek este kilenc, végre leülök, és felhívom. Ő épp egy teraszon ül valahol, ahol a háttérben poharak koccannak, és azt kérdezi, hogy vagyok. Én meg hallgatom a poharakat, és azon gondolkodom, mikor ültem utoljára teraszon este kilenckor úgy, hogy nem a bébiőrt figyeltem közben. Aztán azt mondom, hogy jól, csak fáradt vagyok, ő meg nevet, hogy mindig ezt mondom. Igaza van. Tizenöt éve barátnők vagyunk, és már hat éve ugyanazt a két mondatot váltjuk a telefon elején.

Ő nem akar gyereket. Nem azért, mert nem jött össze, nem azért, mert vár a megfelelő emberre, és nem is azért, mert fél. Egyszerűen nem akar, és ezt már huszonévesen is tudta, amikor én még azt hittem, hogy majd meggondolja. Nem gondolta meg. Nekem közben lett három. És valahol a második körül a barátságunk átment valami másba, amire nem volt szavunk.

Az irigység, amit egyikünk sem mondott ki

Lesz egy pont, amikor rájössz, hogy irigyled a barátnődet, aki nem akar gyereket. Nem a gyerektelenségét, azt nem. A reggeleit. Azt, hogy elmegy futni hétkor, és utána zuhanyzik annyi ideig, amennyi jólesik. Hogy ha fáradt, lefekszik. Hogy a pénze az övé, a hétvégéje az övé, a teste az övé. Hogy ha sír, akkor magán sír, és nem a fürdőszobában, csendben, hogy a gyerekek ne hallják.

Évekig szégyelltem ezt az érzést, mert azt gondoltam, az irigység azt jelenti, hogy nem vagyok jó anya. Pedig nem jelenti. Az irigység egyszerűen látja a másik életében azt, ami a tiédben most hiányzik. Lehet három gyereket a világon mindennél jobban szeretni, és közben hiányolni egy üres szombat délelőttöt. A kettő ugyanabban az emberben elfér.

És aztán egyszer, egy bor mellett, kiderült, hogy ő is irigy. Nem a gyerekekre. Arra, hogy nekem van valakim, aki az ölembe mászik, ha szomorú vagyok. Hogy nekem a karácsony tele van. Hogy engem nem kérdeznek meg negyvenévesen, hogy „és te mikor”, mert rajtam látszik a válasz. Hogy az én döntésemet senki nem akarja megmagyaráztatni velem. Ott, az asztalnál, két irigy nő ült, és egyszerre nevettünk fel.

A mondatok, amiket soha többé nem mondok neki

Van néhány mondat, amit elvettem a repertoáromból, miután megláttam az arcát. „Majd ha neked is lesz, megérted.” Ezt sosem fogja megérteni, mert nem lesz neki, és nem is kell, hogy megértse; a barátság nem azon múlik, hogy ugyanazt éljük. „Te nem is tudod, mi a fáradtság.” Dehogynem tudja, csak az övé máshonnan jön, és nem az én dolgom ítélkezni róla. „Olyan jó neked, hogy ráérsz.” Ez annak a nőnek, aki két munkát visz és egy beteg szülőt gondoz, inkább pofon, mint bók.

És ő is elvett néhányat. Többé nem mondja, hogy „én sosem engedném a gyerekemnek”, mert tudja, hogy aki nem állt még a boltban egy fekvő, üvöltő hároméves fölött, az nem tudja, mit engedne. Nem mondja, hogy „miért nem hagyod ott egy estére”, mert megértette, hogy a szoptatós baba nem egy fiók, amit becsukok. Ehelyett azt kérdezi, hogy „mikor jó neked”, és ha azt mondom, hogy két hét múlva, kedd este fél kilenc, akkor két hét múlva, kedd este fél kilenckor ott áll az ajtóban egy üveg borral és egy csomag pelenkával.

Mi nem változott, és mi igen

Ami nem változott: ha baj van, őt hívom. A szülés után is, a válságok idején is, a nagyobbik első komoly iskolai ügyénél is. A gyerekekhez kevésbé ért, de hozzám igen. Látott huszonkét évesen hajnalban hazatántorogni és harminckét évesen a kórházi folyosón, és ugyanazzal a hanggal beszél velem. Ő az egyetlen, aki nem anyaként lát. És nekem erre szükségem van, mert anyaként lát mindenki más.

Ami változott: a találkozások ritkábbak és rövidebbek, és mindketten dolgozunk értük. Régen „valamikor összefutunk”, most naptár. Régen tíz óra volt egy este, most két és fél. De ebben a két és félben több van, mint régen a tízben, mert egyikünk sem engedi el. Megtanultam elfogadni, hogy nem fogja fejből tudni a gyerekeim születésnapját, ő meg megtanulta elfogadni, hogy néha a mondat közepén leteszem, mert valaki leesett valahonnan.

A legnehezebb része az volt, amikor rájöttem, hogy a gyerekeim nem ismerik annyira, mint amennyire szeretném. Nekik ő egy néni, aki ritkán jön, de mindig hoz valamit. Évekig fájt, aztán elengedtem: ő az én barátnőm, a gyerekeimé csak mellékesen. És ha majd kamaszok lesznek, és velem nem akarnak beszélni semmiről, ő lesz az a felnőtt, akit felhívhatnak, mert ő nem fog anyásan reagálni.

Amit a másik életéből tanultam

Tőle tanultam meg, hogy a „nem” önmagában is elég válasz. Hogy nem kell minden kérésre igent mondani, nem kell minden ovis sütivásárra sütni, és nem kell szégyellni, ha egy szombatot egyedül töltök, miközben a gyerekek a nagyinál vannak. Ő évek óta védi a saját idejét, mert nem védi helyette senki, és ebben van valami, amit az anyáknak újra kell tanulniuk.

Ő meg tőlem tanulta, állítása szerint, hogy a káosz nem a világ vége. Hogy lehet úgy élni, hogy a nappaliban kockák vannak, és a kocsiban keksz, és közben az ember mégis ugyanaz marad. Egyszer azt mondta, hogy miattam nem fél az öregedéstől, mert látja, hogy valahogy mindig megoldom. Ez volt a legszebb dolog, amit valaha mondtak nekem, és egy olyan embertől jött, aki soha nem lesz anya.

A barátság egyetlen kérdése, hogy akarsz-e még tudni rólam, akkor is, ha egészen másképp élsz.

Péntek este kilenc, a terasz, a poharak. „Jól, csak fáradt vagyok.” Ő nevet, hogy mindig ezt mondom. Aztán azt mondja, hogy holnap átjön, és kiviszi a gyerekeket a játszótérre, én meg aludjak. Ő, aki nem akar gyereket. Mert ezt értem csinálja, a gyerekek csak az alkalom hozzá. És én, akinek három van, két hét múlva, kedd este, hallgatni fogom az ő életét úgy, mintha az enyém lenne, mert egy kicsit az is.