„Anya, most már ne gyere velem”

– Anya, most már ne gyere velem – mondta a nyolcéves fiam hétfő reggel, miközben az iskolatáskájába gyömöszölte az utolsó füzetet.

Beszéltük már, hogy lassan  egyedül is elmehet az iskolába. Nincs messze, nem kell tömegközlekedésre szállni szerencsére és ismeri az utat. Mégis csak álltam az előszobában, és úgy éreztem, valamiről lemaradtam. Mintha tegnap még a kezemet szorongatta volna az óvoda kapujában, ma pedig már arra kérne, hogy maradjak otthon.

Persze elengedtem. Megöleltem, háromszor elmondtam, hogy figyeljen az autókra, ő pedig a szemét forgatva közölte, hogy mindent tud. Az ablakból néztem, ahogy távolodik, aztán befordul a sarkon. Erőt vettem magamon és nem mentem utána.

A konyhaasztalon ott maradt a reggelis tányérja, a fogason a másik dzsekije, amit már rég el akartam pakolni. Nem hordja már, mert „nagyon kisfiús” Amikor levettem, a zsebében egy gesztenyét találtam. Talán tavaly ősz óta lehetett benne, amikor még egy sétáról sem jöttünk haza kavicsok, levelek és botok nélkül és persze együtt…