Zene a konyhában: mit énekel az anyám, mit énekelek én, és mit a fiam

Az anyám akkor énekel, amikor keveri a rántást. Nem előtte, nem utána, pontosan akkor, amikor a liszt már a zsírban van, és nem szabad otthagyni. Valami népdal, amit sosem tudtam végig, csak a dallamát, és csak azt a részt, ameddig a rántás megpirul. Gyerekkoromban azt hittem, ez a rántás hangja. Felnőttként, az első saját konyhámban, amikor először csináltam egyedül főzeléket, azon kaptam magam, hogy dúdolom. A szövegére nem emlékeztem, a kanál forgott a kezemben, és jött a dallam.

Most negyvenéves vagyok, van egy ötéves fiam, és a konyhánkban három generáció zenéje szól, néha egyszerre. Az anyámé, amikor átjön, és a vasárnapi húsleves fölött népdalokat és régi operettrészleteket énekel. Az enyém, ami a kilencvenes évek rádiójából és a magnóra felvett kazettákból áll össze, és a fiamé, aki a saját dalait hozza az oviból, a rajzfilmekből és onnan, ahol a gyerekek a dalokat találják: a semmiből. Erről a három rétegről szól ez az írás, és arról, hogy mi marad meg belőlük, amikor már nem leszünk együtt a konyhában.

Amit az anyám énekel

Az anyám generációja még az iskolában tanult meg énekelni. Sok volt az énekóra, működött kórus, és volt egy olyan dalkincs, amit mindenki ismert, mert mindenkinek ugyanazt tanították. Ő ma is bármikor el tud kezdeni egy népdalt, amit a konyhában a második versszaknál átvesz az apám a nappaliból, mert ő is tudja. Az én generációm ezt a közös tudást már nem kapta meg, mi legfeljebb a főcímdalokon osztozunk.

Ami mindig is megfogott, az az, hogy az anyám sosem azért énekel, hogy halljuk. Magának énekel, mozdulatokhoz kötve: a rántáshoz az egyik dal tartozik, a tésztagyúráshoz egy másik, a mosogatáshoz operettek, amiket a saját anyjától hallott, aki a rádióból tanulta. Amikor egyszer megkérdeztem, miért pont azt énekli a rántáshoz, meglepődött. „Azt éneklem? Nem is tudtam.” A dalok nála a konyha tartozékai, mint a fakanál vagy a szűrő.

Ebből a rétegből a fiam is kap. Amikor a nagymamájánál van, és együtt sütnek, hazajön egy-egy foszlánnyal, amiről fogalma sincs, honnan van. Múlt héten a fürdőkádban egy olyan dallamot dúdolt, amit én a saját gyerekkoromból ismerek, de én magam sosem énekeltem neki. Az anyámtól kapta, kerülő úton, egy tepsi pogácsa mellett. Ilyen öröklődést nem lehet megtervezni, de jó észrevenni.

Amit én énekelek

Az én konyhai zeném a kilencvenes években kezdődik, egy táskarádióval a hűtő tetején, amin a délutáni slágerlista szólt, és tizenévesként minden számot tudtam. Ebből a lányból lett egy felnőtt, aki a vacsorafőzéshez ma is ugyanazokat a dalokat hallgatja, csak most a telefonról, és aki éneklés közben pontosan ott téveszti el a szöveget, ahol tizenöt évesen is. A fiam ezt már ismeri. Van egy dal, aminek a refrénjét mindig rosszul éneklem, ő pedig minden alkalommal szól, hogy „Anya, nem így van”, pedig fogalma sincs, hogyan van. Egyszerűen tudja, hogy nem így.

Egy ideig szégyelltem, hogy az én konyhámban népdal helyett popzene szól, és hogy a fiam az én gyerekkorom slágereit fogja a konyhához kötni. Aztán rájöttem, hogy az anyám operettjei az ő anyja idejében ugyanúgy slágerek voltak, és senki sem gondolta őket nemesnek. Ami a konyhában szól, az attól lesz érték, hogy ott szól, együtt, mozdulatokhoz kötve; hogy ki szerezte, az ebből a szempontból mindegy.

Van egy saját dalom is, amit a fiam születése után találtam ki, egy altató, aminek nincs rendes szövege, csak néhány visszatérő szó és a neve. Akkor éneklem, amikor beteg, vagy amikor fáradt és nem bírja a világot. Ötévesen már ciki neki, de ha nagyon rossz napja van, odabújik és kéri. Ez az egyetlen dal, amit tényleg én adtam neki, és azt hiszem, ezt fogja egyszer a saját gyerekének énekelni, rosszul, egy másik konyhában.

Amit a fiam énekel

A fiam dalai három forrásból jönnek, és egyiket sem én választottam. Az első az ovi, ahonnan mondókák, körjátékok és olyan dalok érkeznek, amiket én is énekeltem harmincöt éve ugyanabban az épületben, mert ugyanabba az oviba jár. A második a rajzfilmek főcímdalai, amiket a fejembe fúr azzal, hogy heteken át ugyanazt énekli, és aztán rajtakapom magam, hogy a boltban én is ezeket dúdolom. A harmadik a legjobb: a saját szerzeményei. Dalok a kukásautóról, a dinoszauruszról, a testvéréről, aki nincs, és a tésztáról, ami most fő.

Zeneileg ezek a dalok nem jók. Nincs bennük rím, a dallamuk három hangból áll, és általában egy ponton átmennek kiabálásba. De van bennük valami, amit az anyám rántásdalában is hallok: nem előadás, hanem kíséret. A fiam azért énekel, mert csinál valamit, és a csinálásnak hangja van. Amikor keveri a palacsintatésztát, énekel a palacsintáról. Amikor szeletelem a hagymát, és könnyezem, énekel arról, hogy anya sír. Az ilyen dal a konyha őszinte krónikája, és néha jobban megmondja, mi történt egy nap, mint én.

Egyetlen dolgot próbálok tudatosan csinálni: együtt énekelni vele, amikor hív. Nem tanítom, és nem javítom ki. Ha a kukásautós dalt kéri, azt énekeljük, és ha azt mondja, hogy most én jövök, akkor kitalálok egy versszakot a kukásautóról. Eleinte kínos volt, mert nem tudok énekelni. Aztán rájöttem, hogy ötévesen ez senkit nem érdekel, és később is arra fog emlékezni, hogy énekeltünk.

Ami a miénk marad

Amikor az anyám átjön, és mind a hárman a konyhában vagyunk, előfordul, hogy egyszerre szól mindhárom réteg. Ő népdalt dúdol a leves fölött, nálam a telefonról szólnak a kilencvenes évek, a fiam pedig az asztal alatt a kukásautós dalt énekli. Kívülről ez zaj, belülről pontosan úgy hangzik, ahogy egy családi konyhának kell. Senki nem hallgat senkit, és mégis mindenki tanul a másiktól valamit, amiről majd évekkel később derül ki, hogy megragadt.

Nem tudom, a fiam mit fog énekelni a saját konyhájában. Lehet, hogy a rajzfilmdalokat, lehet, hogy az én rosszul énekelt refrénjeimet, lehet, hogy a nagymamája rántásdalát, aminek ő sem fogja tudni a szövegét. Valószínűleg mindhármat, összekeverve, egy új dallal, amit majd a saját gyereke hoz az oviból. Talán így működik a konyhai zene: énekeljük, és közben észrevétlenül továbbadjuk.

Múlt vasárnap, amikor az anyám hazament, a fiam a mosogatónál állt a sámlin, és a nagymamája dalát dúdolta, miközben a bögréjét öblítette. Hagytam. Elkezdtem keverni a rántást, és énekeltem vele, azt a részt, ameddig megpirul.