Rajzfilmek, amiken felnőttként sírtam, és miért
Egy anya őszinte listája azokról a közismert animációs filmekről, amiknél a gyerek a popcornt ette, ő meg a pólója ujjába sírt. És a beszélgetésekről, amiket ezek a filmek elindítottak.
Ott ültem a gyerek mellett a kanapén, kezemben a popcornos tállal, és a film tizedik percénél már a pólóm ujjába töröltem az arcom. A gyerek rám nézett, aztán vissza a képernyőre, aztán megint rám, és megkérdezte, hogy „anya, te miért sírsz, ez egy léggömbös bácsi”. Nem tudtam elmagyarázni. Pedig pontosan tudtam.
Van a rajzfilmeknek egy fajtája, amit a készítők láthatóan két közönségnek írtak: a gyereknek, aki a kalandot nézi, és a mellette ülő felnőttnek, aki közben a saját életét. Az alábbi lista személyes, a címek közismertek, meglepetés nincs benne. Mindegyiknél leírom, mi fogott meg, és milyen beszélgetés lett belőle. Ha a te listád más, az is rendben van, csak legyen egy.
Fel!: a házasság tíz percben
Az első tíz perc. Aki látta, tudja, miről beszélek: egy házasság egész íve, szavak nélkül, az első találkozástól a kórházi ágyig, egy üres szék mellett. Gyerekkel nézve ez a tíz perc egészen más, mint egyedül, mert közben ott ül melletted az ok, amiért hirtelen érted, mit jelent valakivel megöregedni és azt tervezni, amit aztán nem lehet megcsinálni. A gyerek ebből annyit lát, hogy a néni elment, és a bácsi szomorú lett. Ő már a léggömböket várja.
A beszélgetés, amit elindított, egyszerű volt és nagy: hogy az emberek megöregszenek, és hogy aki szeret valakit, az akkor is szereti, ha már nincs ott. A gyerek megkérdezte, hogy mi is meg fogunk-e öregedni. Mondtam, hogy igen, remélem. Azt mondta, jó, mert akkor ő fogja tolni a tolószékemet. Lehet, hogy ezért sírtam igazán.
Coco: amikor a nagymama emlékszik
A film a mexikói halottak napjáról szól, és arról, hogy valaki addig él, amíg emlékeznek rá. A gyereknek ez egy színes, zenés kaland csontvázakkal és egy gitárral. A felnőttnek pedig az a jelenet, amikor a kisfiú elénekli a dédnagymamának a dalt, amit a dédnagymama apja énekelt neki gyerekkorában, és az idős asszony arca, aki már alig beszél, megváltozik. Mindenki, akinek volt olyan nagyszülője, aki a végén már nem mindig ismerte meg, tudja, miért nehéz ezt a jelenetet szárazon végignézni.
Nálunk ebből a filmből lett egy szokás: a nagyszülők és dédszülők fényképei felkerültek egy polcra, és néha mesélünk róluk. A gyerek megtanulta a dédnagymama nevét, akit sosem látott, és néha megkérdezi, mit szeretett enni. Az egészet egy rajzfilm indította el, én csak hagytam, hogy megtörténjen.
Agymanók: a szomorúságnak is van dolga
Az Agymanók egy kislány fejében játszódik, ahol az érzelmek kis figurák. A cselekmény lényege, hogy a vidámság rájön: a szomorúság nem ellenség. Felnőttként kétszer sírtam rajta: egyszer a képzeletbeli barátnál, aki azért tűnik el, hogy a kislány továbbmehessen, egyszer pedig azon, hogy a saját gyerekkoromban senki nem mondta el nekem, hogy szomorúnak lenni szabad, sőt, kell. A gyerek a rózsaszín elefántot sajnálta, és ez pontosan elég volt.
Ugyanez a film adta a kezünkbe a legjobb mondatot, amit szülőként használhatok: „most melyik figura van a vezérlőnél?” Amikor a gyerek tombol vagy duzzog, néha meg lehet kérdezni, és ő a film miatt érti. Nem old meg mindent, de ad egy nyelvet arra, amiről egy ötévessel különben nagyon nehéz beszélni.
Jó tudni
Egy rajzfilm nehezebb jelenete nem árt a gyereknek attól, hogy te sírsz rajta. Épp ellenkezőleg: azt látja, hogy a felnőttek is éreznek, és hogy a könny nem szégyen. Ha a gyerek megijed vagy elszomorodik, az jó alkalom egy beszélgetésre. Ha nagyon fél, ki lehet kapcsolni a tévét, és később folytatni.
Toy Story 3: a játékok, amiket oda kell adni
A sorozat harmadik része arról szól, hogy a fiú egyetemre megy, és a játékai, amikkel egész gyerekkorában játszott, egy kisebb gyerekhez kerülnek. A záró jelenetben a fiú játszik még egyet velük, utoljára, aztán elhajt. Minden szülő, aki valaha összepakolt egy zsák kinőtt játékot, és egy pillanatra megállt a kezében egy kopott plüssmackóval, tudja, hogy ez a film róla szól. A gyerek azt kérdezte, hogy a fiú miért adja oda a játékait, ha szereti őket. Mondtam, hogy pont azért.
Erről aztán tényleg beszélgettünk: hogy mi lesz a játékokkal, ha ő már nem játszik velük, és hogy van olyan gyerek, akinek kevesebb jut. Nem lett belőle azonnali adományozás, de a következő lomtalanításnál ő maga hozott egy dobozt, amibe azt tette, amit „egy kisebbnek” szánt. Ezt a film érte el, prédikációval aligha sikerült volna.
Vuk: a mi gyerekkorunk szomorúsága
Ha van magyar rajzfilm, amin generációk sírtak, az ez. Egy rókakölyök elveszíti a családját a vadász miatt, és egy öreg róka neveli fel. Felnőttként egészen más nézni: nem a kis róka kalandját látod, hanem az öreg Karakot, aki egyedül maradt, és akinek a nevelés az egyetlen dolga. A gyerek a végén a tyúkoknak örül. Te a saját szüleidre gondolsz, meg arra, hogy egyszer te is öreg róka leszel.
A Vuk adott alkalmat a legnehezebb beszélgetésre, arra, hogy az állatok és az emberek meghalnak, és hogy ez része a dolgoknak. Nem készültem rá, de a film megcsinálta helyettem a felvezetést, nekem csak válaszolnom kellett. Röviden, egyenesen és csak annyit, amennyit kérdezett. Szerintem a rajzfilmek legnagyobb ajándéka, hogy nem nekünk kell kitalálni, mikor és hogyan kerüljön elő egy nehéz téma. Jön magától, egy mese burkában. A gyerek pedig akkor kérdez, amikor készen áll rá.
A listát lehetne folytatni. Az oroszlánkirálynál minden gyerek egyszer megkérdezi, hogy az apuka miért nem kel fel, és minden szülő egyszer elakad a válasszal. A régi Disney-mesékben majdnem mindig hiányzik valakinek az anyukája, és ezt a gyerekek előbb veszik észre, mint mi. Nem kell mindet egyszerre megnézni, és készülni sem kell rájuk. Elég, ha ott ülsz, amikor jönnek a kérdések.
Azóta is ugyanaz a rendszer nálunk: a gyerek választ, én hozom a tálat, és nem ígérem meg, hogy nem sírok. A gyerek megszokta, és már ő nyújtja a zsebkendőt, még mielőtt a léggömbös bácsi nénije elmenne. Lehet, hogy ez a legjobb, amit ezek a filmek megtanítanak neki: a sírás belefér, és aki mellette ül, azért ül ott, hogy ezeket a pillanatokat együtt éljék át.
