Fotózni a gyereket: a kép, amit nem teszünk ki sehova, és ezért a legjobb
Nyolcezer kép van a telefonomon a gyerekről, és a legjobbat senki nem látta rajtunk kívül. A hétköznapi fotózásról, a megosztás határairól és arról az archívumról, amit egyszer a kezébe adunk.
A kép, amire gondolok, egy kedd délután készült, és rossz. Alulexponált, a konyhaablak ellenfényében a gyerek arca félig árnyékban, a háttérben a mosatlan és egy zokni a széken. A lányom hároméves volt, és épp egy szelet kenyérről magyarázott valamit, teljes komolysággal, az ujját felemelve. Nem néz a kamerába. Nem mosolyog. A haja az arcába lóg. Ez a legjobb kép, amit valaha csináltam róla, és rajtunk kívül soha senki nem látta.
Közben van a telefonomon nyolcezer másik kép ugyanerről a gyerekről, és a nagy részüket el tudnám törölni anélkül, hogy bármi hiányozna. Születésnapi torta, karácsonyfa, strand, „nézz ide, mosolyogj”, a nagymamáéknak küldött vasárnapi sorozat. Jó képek, rendesek, megoszthatók. Csak éppen semmi közük ahhoz, aki ez a gyerek valójában. Arról szeretnék írni, hogyan jutottam el a nyolcezer képtől ahhoz az egyhez, mit hagytam el közben, és mit őrzök most már tudatosan, neki.
A kép, amit a gyereknek csinálsz, és a kép, amit magadról
Van egy egyszerű teszt, amit azóta használok minden kattintás előtt: kinek készül ez a kép? Ha a válasz az, hogy a nagymamának vagy az ismerősöknek, akkor az a kép rólam szól. Arról, hogy jó anya vagyok, szép a gyerekem, rendben vagyunk. Fontosak ezek a képek, nem akarok úgy tenni, mintha nem lennének azok: a nagymamának a vasárnapi fotó a hét fénypontja. De ezekben a gyerek szereplő, és a szereplő tudja, hogy szerepel. Hároméves kortól már be is áll, mosolyog, mutatja a tortát. Megtanulta, mit várunk.
A másik fajta kép akkor készül, amikor nem tudja, hogy fotózom, vagy tudja, de nem érdekli, mert belemerült valamibe. Amikor a padlón fekve nézi a hangyát. Amikor az apja ölében alszik el a vonaton, nyitott szájjal. Amikor dühös, mert nem kap még egy kekszet, és az egész arca egyetlen tiltakozás. A hírfolyamban ezek a képek senkinek nem tetszenének, mert nem szépek. Tíz év múlva viszont ezek lesznek azok, amiket a gyerek a kezébe vesz, és azt mondja: „Ez én vagyok.”
Hogyan lett a telefonomból egy másik eszköz
Egy ideig azt hittem, hogy jobb géppel jobb képek lesznek. Vettem egy használt fényképezőt, két hónapig cipeltem, aztán a szekrényben kötött ki, mert a legjobb pillanatok sosem akkor jönnek, amikor a gép a nyakamban lóg. A telefon viszont mindig ott van, és ez sokat számít. Amit viszont megváltoztattam, az az, hogyan használom.
Nem szólok, hogy fotózok. Nem kérem, hogy nézzen ide. Nem törlöm azonnal a rosszul sikerült képeket, mert kiderült, hogy a bemozdult vagy árnyékos képeken van a legtöbb élet. Lejjebb tartom a telefont, a gyerek szemmagasságába vagy az alá, mert felülről minden gyerek kicsi és aranyos, szemből viszont ember. És sokkal kevesebbet fotózok, mint régen. Egy délután negyven kép is összejött, ma legfeljebb egy-kettő. Amikor rájöttem, hogy a negyvenből úgysem nézek meg egyet sem, felszabadító volt egyet csinálni, és utána letenni a telefont, és nézni, ami történik.
Jó tudni
A gyerekek sokkal hamarabb észreveszik, hogy fotózzák őket, mint gondolnánk, és már egészen kicsin pózolni kezdenek, ha ezt tapasztalják. Ha szeretnél természetes képeket, a legjobb módszer az unalom: maradj a telefonnal a kezedben percekig, anélkül, hogy kattintanál, amíg a gyerek elfelejti, hogy ott vagy. Nálunk a legtöbb jó kép pár perc várakozás után készül.
A megosztás határa, amit a gyerek húz meg
A lányom négyéves volt, amikor először mondta, hogy „ezt ne mutasd meg senkinek”. Egy fürdős kép volt, semmi különös, de neki az volt, és attól a naptól kezdve nála van a vétó. Minden képnél, amit el akarok küldeni valakinek, megkérdezem, és meglepően gyakran mond nemet olyanokra, amikre nem számítottam. Leginkább azokra, ahol szomorú, vagy ahol szerinte „nem úgy néz ki, mint ő”. Komolyan veszem a tiltását, mert ezek a képek az ő arcáról készültek, és én csak kölcsönkaptam őket.
Van egy belső szabályunk, ami azóta alakult ki: ami a telefonomban van, az a miénk, ami a közösségi oldalra megy, az a világé, és a kettő között széles a sáv. A nagyszülők és néhány közeli barát kapnak képeket, a világ pedig ritkán, és akkor is olyat, amiről húsz év múlva sem lesz kellemetlen a gyereknek, ha egy állásinterjú előtt valaki rákeres. Az ok egyszerű: a gyerek még nem tud dönteni arról, mi legyen vele nyilvános, én pedig nem akarok helyette dönteni olyasmiről, ami visszavonhatatlan.
Egy ismerős anyuka egyszer azt mondta, hogy ő minden gyerekes képet úgy tesz ki, mintha a gyerek tizenhat évesen ott állna mellette, és nézné. Azóta én is így csinálom, és a képek nagy részéről kiderült, hogy a tizenhat éves nem örülne neki. Így maradnak a telefonban, a saját mappájukban, ahová valók.
Az archívum, amit egyszer a kezébe adunk
Amiért az egészet csinálom, az egy mappa a gépen, amit magamban doboznak hívok, a neve a lányom neve, és amibe évente harminc-negyven kép kerül. Mindig a legigazabbak kerülnek bele: a hangyás, a kenyérszeletes, a vonaton alvós, az első foghíjas, az első elesős, a konyhaasztalnál sírós. Mindegyikhez van egy mondat, hogy mikor készült, és mi történt. Ez az a doboz, amit egyszer, talán tizennyolc évesen, talán a saját első gyerekénél, a kezébe adok, és azt mondom: ez voltál.
Évente egyszer, valamikor január elején, ki is nyomtatom őket, mert a telefonok elvesznek, a felhőfiókok lejárnak, a papír viszont ott marad a fiókban akkor is, ha senki nem foglalkozik vele. Egy egyszerű album, kézzel írt dátumokkal, semmi dizájn. A lányom imádja lapozgatni, és a kenyérszeletesnél áll meg a leghosszabban, mert arról van története. Rájöttem, hogy a gyerek ugyanazt keresi a képeken, amit én: azt, hogy ki volt, és csak másodsorban azt, hogy milyen.
A saját gyerekkoromból három album maradt, mindhárom beállított: műteremben készült portrék, ünnepi asztalok, ballagás. Egyetlen képet szeretek közülük, amin a kertben ülök egy lavórban, és valamit nagyon mondok. Az anyám véletlenül csinálta, mert maradt egy kocka a filmen. Most ezt a véletlent próbálom szándékosan megismételni, évente harmincszor, és remélem, hogy a lányom albumában száz ilyen kép lesz.
A kedd délutáni kép a kenyérszelettel most is ott van a dobozban, a legelsők között. Néha megnyitom, amikor a lányom már alszik, mert hallom rajta a hangját. Senki más nem hallaná, ezért nem is tettem ki sehová. Vannak képek, amiknek csak egy néző kell, később kettő.
