Az első színházi előadás gyerekkel: a sötét, a taps és a félidőben hazamenés

A második sorban ültök, mert hetekkel korábban vettétek a jegyet, a gyerek az új pulóverében feszít, és te már látod magad előtt, ahogy tágra nyílt szemmel figyeli a mesét. Aztán kialszik a lámpa. A gyerek az öledbe mászik, a nyakadba fúrja a fejét, és azt suttogja, hogy menjünk haza. A színpadon közben egy nagyon kedves róka énekel. Te mosolyogsz a körülötted ülőkre, simogatod a hátát, és közben azon gondolkodsz, hogy a második sorból hogyan lehet kimenni úgy, hogy senkinek ne kelljen felállnia.

Az első színházi élmény gyerekkel ritkán olyan, mint a prospektuson. És ez így van rendjén. A színház a gyereknek új, furcsa, néha ijesztő, de nagyon izgalmas hely, amit a saját tempójában szeret meg; kár kipipálandó feladatként tekinteni rá a kulturális nevelés listáján. Ehhez az első alkalomnak elég jónak lennie, tökéletesnek nem, és a „jó” ebben az esetben néha azt jelenti, hogy húsz perc után hazamentek, és másnap még mindig a rókáról beszél.

Mikortól, és milyen előadásra?

A gyerekszínház ma már sokkal fiatalabb korosztályra is gondol, mint régen. Vannak kifejezetten babáknak és totyogóknak szóló előadások, úgynevezett babaszínházak, ahol a nézők a földön, párnákon ülnek, az előadás rövid, nincs sötét és nincs hangos zene, a színészek pedig közel vannak, és nem ijesztenek. Ezekre már egy-két éves gyerekkel is érdemes elmenni; hogy mennyit „ért” belőle, az mellékes: a hangok, a fények és a mozgás önmagában élmény, és a tér biztonságos.

A hagyományosabb, nézőtéren ülős gyerekelőadásra a legtöbb gyerek három-négy éves kora körül érik meg rá, de ez nagyon egyéni. A jó első választás a rövid, fél óra körüli bábelőadás vagy zenés mese, egyszerű történettel, kevés szereplővel, kis teremben. A nagy színháztermek, a hosszú, kétfelvonásos mesejátékok és a látványos, hangos produkciók később jönnek, hatéves kor felett, amikor a gyerek már bírja a sötétet, a várakozást és azt, hogy a felnőttek csendet kérnek. A bábszínházak honlapján általában ott van a korosztály; higgy annak, és ha a gyereked érzékenyebb, inkább lépj eggyel lejjebb.

Egy jó teszt az előadás előtt: olvasd el a leírást, és kérdezd meg magadtól, van-e benne sötét, hangos, ijesztő elem (farkas, boszorkány, vihar), és a gyereked hogyan reagál ezekre mesekönyvben. Ha a Piroska és a farkasnál a könyvben is behunyja a szemét, akkor az első színházba ne azt válaszd.

Hogyan készítsd fel a gyereket a sötétre, a tapsra és a többire?

A színház szabályai a gyereknek nem nyilvánvalóak, és a meglepetés a legtöbb bajnak az oka. Mondd el előre, mi fog történni, sorrendben: bemegyünk egy terembe, leülünk, aztán sötét lesz, de én melletted vagyok, és a színpadon lámpa gyullad, jönnek a szereplők, mesélnek, a végén pedig mindenki tapsol, hogy megköszönje. A sötétet külön érdemes gyakorolni otthon: játsszatok „színházasat” a nappaliban, kapcsold le a villanyt, kapcsolj fel egy lámpát a „színpadon”, és a plüssök adják elő a mesét. A taps is tanulható: a végén tapsoljatok együtt, hangosan, nevetve.

Beszéljetek arról is, hogy a színészek élő emberek, akik hallják, ha beszélünk, és ezért suttogunk. A gyerekelőadásokon senki nem várja el a néma csendet, a gyerekek közbekiabálnak, kérdeznek, nevetnek, és ez rendben van. De a különbség a „jaj, a róka!” és a hangos beszélgetés között érthető egy óvodásnak is, ha előre elmondod.

A félidőben hazamenés méltósága

És most arról, amitől a legtöbb szülő fél: ha a gyerek nem bírja. Az első dolog, amit érdemes tudni, hogy ez nem kudarc, nem neveletlenség, és nem is annak a jele, hogy a gyereked „nem színházas típus”. A sötét, a hangerő, a sok ismeretlen felnőtt és a mozdulatlan ülés egy három-négy éves gyereknek rengeteg inger egyszerre, és az ijedtség teljesen normális válasz rá. Nincs értelme átverekedni a végéig egy síró gyerekkel, mert amit megjegyez, az nem a mese lesz, hanem az, hogy a színház rossz hely.

A kilépés technikája egyszerű, ha előre eldöntötted. Ha a gyerek az öledbe bújik, de nem sír, maradjatok, suttogj neki, mondd el, mi történik a színpadon, és nézzétek együtt. Ha sír, vagy azt mondja, hogy haza akar menni, és ezt másodszor is mondja, akkor menjetek ki, csendben, lehajolva, a sor szélén. A legtöbb gyerekszínházban kint lehet állni az ajtó mellett, ahonnan még hallani az előadást, és sok gyerek onnan, biztonságos távolságból már szívesen nézi. Ha ott is rossz neki, hazamentek, és nem beszéltek róla úgy, mint vereségről. „Ma ennyi fért bele, legközelebb többet nézünk meg” pontosan elég.

Amire figyelj: ne alkudozz a nézőtéren („még öt perc, és kapsz egy fagyit”), ne mondd, hogy „nézd, a többiek milyen ügyesen ülnek”, és ne szégyelld magad a körülötted ülők miatt. Ők is szülők. A legtöbbjük már járt ugyanígy, és aki nem, az még fog.

Mi lesz az élményből?

Az első színház sorsa leginkább az előadás után dől el. A gyerek napokig fogja emlegetni azt a rókát, a függönyt, a tapsot, a sötétet, és minden egyes felemlegetés megerősíti, hogy jó volt. Beszéljetek róla, rajzoljátok le, játsszátok újra otthon a plüssökkel, keresd meg a mesét könyvben. Ha félidőben hazajöttetek, a játékban játsszátok végig, és mondd el, hogyan ért véget: így a gyerek a teljes történetet megkapja, a színház pedig egy befejezetlen, izgalmas kaland marad, ahova vissza lehet menni.

A gyerek leginkább azt viszi haza, milyen volt ott lenni veled.

A második alkalom általában könnyebb, a harmadikon pedig már ő húz a terembe, és te vagy az, aki az előadás közepén a plafont nézi, mert a róka megint énekel. Ismerős anyukák mesélték, hogy az a gyerek, aki az első színházból a tizedik percben sírva kijött, két évvel később sértődötten reklamált, hogy miért nincs ráadás. Ez a normális út, és nem rövidebb attól, ha az elején végigülöd. Az első alkalom feladata annyi, hogy legyen egy második. Minden más, a sötét, a taps, a hosszú előadás és a csend, majd jön magától, ahogy a gyerek nő, és ahogy a színház a félelmetes helyből a mesék helye lesz.