Hogy vagy? Egy anya őszinte válasza a kérdésre, amire mindig azt mondjuk, jól
Jól, köszi, és te? A kérdés, amire sosem a valódi választ adjuk. Mi lenne az őszinte válasz, kinek lehet mégis elmondani, és hogyan kérdezz te úgy egy másik anyától, hogy ő is tudjon válaszolni.
„Jól, köszi, és te?” Ennyit mondunk, és már megyünk is tovább a folyosón, a boltban, az ovi előtt. A kérdés el is hangzott, a válasz is, mindkét fél megtette a dolgát. Közben az ember három órát aludt, a gyerek reggel beleharapott a karjába, a munkahelyen egy határidő csúszik, és tegnap este a fürdőszobában egy percig a csempének támasztotta a homlokát, hogy ne hallják. Jól. Köszi. És te?
Ez a szöveg arról szól, mi lenne az őszinte válasz, miért nem mondjuk ki, kinek lehetne mégis, és hogyan érdemes feltenni a kérdést egy másik anyának úgy, hogy ő is tudjon válaszolni rá. Panaszkodni nem akar, és őszinteségre sem biztat mindenáron, mert a pénztárosnak tényleg nem kell tudnia, hogy vagy. De valakinek igen.
Miért mondjuk, hogy jól?
Mert a kérdés a legtöbbször nem kérdés, hanem köszönés. A „hogy vagy” a magyar hétköznapokban ugyanúgy működik, mint a „szia”: nem a válaszra vár, csak a visszaigazolásra, hogy láttalak. Ha erre valaki tényleg elkezdi mondani, hogy nem jól, az olyan, mintha a kézfogást valaki ölelésre váltaná. Mindenki zavarba jön, legfőképp az, aki kimondta.
De van egy másik ok is, és az már nem a nyelvről szól. A kisgyerekes évek állapotára nincs jó szó. Nem vagy beteg. Nem vagy boldogtalan, sőt, néha olyan boldog vagy, hogy fáj. Nem vagy bajban, ha baj alatt azt értjük, hogy valami konkrétan elromlott. Egyszerűen csak elfogytál, folyamatosan, minden nap egy kicsit, és minden nap egy kicsit újratöltődsz, de sosem egészen. Erre az állapotra a „jól” a legközelebbi szó, ami nem igényel magyarázatot.
És van a harmadik ok, amit anyák ritkán vallanak be: félünk, hogy ha egyszer elkezdjük mondani, akkor nem tudjuk abbahagyni. Hogy az őszinte válasz után nem lehet visszamenni a folyosóra, a boltba, az ovi elé, és tovább csinálni. A „jól” egy fedél. Alatta forr valami, de legalább nem fröccsen ki.
Ráadásul ezt tanultuk. A mi anyáink is azt mondták, hogy jól, a mi nagyanyáink is, és ők jóval kevesebb segítséggel vitték ugyanezt. A családi hagyomány szerint az anya az, aki bírja, és aki nem bírja, az is úgy csinál. Ebből a hagyományból kilépni nem egy mondat kérdése, de egy mondattal kezdődik.
Mi lenne az őszinte válasz?
Valami ilyesmi. Fáradt vagyok egy olyan fáradtsággal, amit egy jó alvás nem old meg, mert három év alatt gyűlt össze. Szeretem a gyerekemet annyira, hogy néha megijedek ettől az erőtől, és közben van olyan délután, amikor azt kívánom, bárcsak egy órára ne létezne, és ettől azonnal szégyellem magam. Hiányzik az, aki voltam, és nem is tudom pontosan, ki volt az. Nem tudom, mikor olvastam utoljára egy könyvet végig. A párommal napok óta csak logisztikáról beszélünk. És mindezzel együtt ma reggel a gyerek odajött, és azt mondta, hogy „anya, szeretlek nagyon”, és akkor egy percig minden rendben volt.
Ez az igazság, és nem fér bele a folyosóra. Nem is kell. Az őszinte válasz arra való, hogy legalább magunknak kimondjuk, és ne csodálkozzunk, ha egy mosóporreklámon sírunk. Ha ezt a bekezdést olvasva bólogattál, az már fél válasz. A másik fele az, hogy kinek mondod el.
Jó tudni
Az, hogy valaki hónapok óta azt mondja, jól van, és közben nem az, önmagában a kisgyerekes évek normális állapota. Viszont ha a „jól” mögött tartósan ott az üresség, az étvágytalanság, az alvásképtelenség akkor is, amikor a gyerek alszik, vagy az a gondolat, hogy a családnak jobb lenne nélküled, akkor ez már nem a hétköznapi fáradtság. Ilyenkor a védőnő, a háziorvos vagy egy szakember az első lépés, és ezt kimondani nem gyengeség.
Kinek lehet őszintén válaszolni?
Nem mindenkinek, és ebben nincs semmi cinizmus, egyszerű önvédelem. Van, aki a „nem jól” hallatán azonnal tanácsot ad, pedig nem kértél. Van, aki rögtön a sajátját kezdi mesélni, és öt perc múlva te vigasztalod őt. Van, aki megijed, és utána hetekig úgy néz rád, mintha törékeny lennél. Ezeknek az embereknek továbbra is „jól” a válasz, és ez rendben van.
Az őszinte választ az érdemli meg, aki bírja. Aki azt kérdezi, hogy „és tényleg?”, amikor azt mondod, hogy jól. Aki a válasz után nem akar megoldani semmit, csak ott marad. Egy barátnő, aki maga is benne van ebben, és nem versenyez veled a fáradtságban. A párod, ha meg tudjátok beszélni, hogy ez most nem vád, hanem beszámoló. Egy testvér. Néha egy ismerős anyuka a játszótéren, akit alig ismersz, de pont azért könnyebb neki, mint annak, aki ismer.
Sok anya meséli, hogy az első őszinte válasz után a legmeglepőbb nem is a másik reakciója volt, inkább a saját megkönnyebbülésük. Hogy a mondat, amit hetekig hordott, kimondva sokkal kisebb lett. Hogy a másik azt mondta, „én is”, és onnantól ketten vitték.
Hogyan kérdezd meg te egy másik anyától?
Ha szeretnéd, hogy neked őszintén válaszoljanak, kezdd te a kérdést máshogy. A „hogy vagy” helyett próbáld azt, hogy „milyen volt a hét?”, vagy „mi volt ma a legnehezebb?”. Ezekre nem lehet azt mondani, hogy jól. Vagy mondd te előre a magadét: „én ma eléggé elfogytam, és te?” Ez megnyitja az ajtót anélkül, hogy a másiknak kellene először kilépnie rajta.
És ha valaki tényleg válaszol, ne javítsd meg. Ne mondd, hogy ez csak egy időszak, hogy majd jobb lesz, hogy mások rosszabbul vannak. Ezek igazak, és mégis azt üzenik, hogy a másik túl sokat mondott, és ideje visszacsukni a fedelet. Elég annyi: „ez tényleg nehéz”. Vagy: „én is ismerem”. Vagy egy kávé, amit te fizetsz, és közben nem kérdezel semmit.
Holnap megint ott lesz a folyosó, a bolt, az ovi előtti járda, és megint elhangzik, hogy hogy vagy. Mondd nyugodtan, hogy jól. Nem hazugság, csak rövidítés. De valahol a nap folyamán, egyetlen embernek, mondd el a hosszú változatot is. Tőle semmit nem kell kérned, elég, ha van egy hely, ahol a fedél nincs rajta a fazékon, és mégsem fröccsen ki semmi. Csak gőzölög egy kicsit, és aztán könnyebb.
