Az anya, aki szeret dolgozni: bűntudat nélkül kimondva
Vannak anyák, akik hétfő reggel örülnek, hogy mehetnek dolgozni, és ezt nem merik kimondani. Esszé a munka öröméről, a környezet megjegyzéseiről, és arról, mit tanul mindebből a gyerek.
Hétfő reggel, az óvoda kapujában. A kislány integet, én visszaintegetek, aztán megfordulok, és ahogy a kocsi felé megyek, érzem, hogy a lépteim gyorsabbak. Késésben nem vagyok. Egyszerűen várom a napot. Vár egy ügy, amit tegnap este óta forgatok a fejemben, vár egy kolléga, akivel jó együtt gondolkodni, és vár egy bögre kávé, amit végig lehet inni melegen.
Azt a mondatot, hogy szeretek dolgozni, sok anya úgy mondja ki, mintha gyónna. Halkabban, egy kis mosollyal, ami előre bocsánatot kér. Mert a környezet úgy van kitalálva, hogy az anyának a gyereke mellett a helye, és ha dolgozik, azt legfeljebb kényszerből teheti. Pénz kell, mi mást tehetne, szegény. Az, hogy valaki azért is dolgozik, mert jó neki, abban a felállásban valahogy nem fér bele.
Pedig belefér. Mindenki döntsön úgy, ahogy neki jó, és az otthon maradó anya sem dönt rosszul. Én csak annyit szeretnék kimondani, hogy van egy csomó nő, aki szereti a munkáját, anya lett, és továbbra is szereti a munkáját, és ebben semmi szégyellnivaló nincs.
Mi az, ami hiányzik, amikor nem dolgozol
A gyes alatt sok anya tapasztalja meg először, hogy milyen az, amikor egy nap nem ad vissza semmit. A gyerekkel semmi gond, a gyerek csodálatos. A gondoskodás viszont végtelen és láthatatlan: a mosott ruha estére újra koszos lesz, a megetetett gyerek újra éhes, a kitakarított szoba újra szétszórt. Semmi nincs készen, és sehová nem kerül pipa.
A munka ezt adja: a pipát. Egy elküldött ajánlatot vagy egy ügyfelet, aki a végén azt mondja, köszönöm. Ad egy nevet is, a sajátodat, amiben nem szerepel, hogy kinek az anyukája vagy, és ad embereket, akik felnőtt mondatokban beszélnek veled, és nem kérdezik meg ötször, hogy hol a kék autó. Van, akinek ebből kevés is elég, és van, akinek ez a levegő, ami nélkül nem megy. Hogy kinek mennyi kell, az az anyaságáról semmit nem mond el.
Sok nő azt mondja, hogy a munkában az a legjobb, hogy ott kompetens. Otthon, egy hisztiző kétévessel szemben az ember folyamatosan bizonytalan, és a visszajelzésre akár évtizedeket is várni kell. A munkában tudja, mit csinál, és ezt mások is látják. Az önbizalom aztán vele megy haza, és este, a fürdetésnél is egy magabiztosabb anya hajol a kád fölé.
A megjegyzések, amiket mindannyian ismerünk
„És a gyerek? Ki van vele?” Az apáknak ezt a kérdést valahogy soha nem teszik fel. „Nem sajnálod, hogy lemaradsz az első lépésekről?” Mintha az első lépés lenne az egyetlen, és nem jönne utána még körülbelül hárommillió. „Én nem tudnám idegenre bízni.” A mondat attól a nagymamától hangzik el, aki egyébként örül, hogy pénteken nem kell vigyáznia, mert van bölcsi.
Az ilyen mondatok ritkán gonoszak. Többnyire olyan emberektől jönnek, akiknek más volt a lehetőségük, és a te döntésed az övéket kérdőjelezi meg, akkor is, ha te ezt egyáltalán nem akarod. Ettől még fájnak, és a legrosszabb bennük az, hogy olyan húrokat pendítenek meg, amik amúgy is feszülnek. Mert persze, hogy néha hiányzik a gyerek. Persze, hogy a láz napján az ember kettészakad. A döntésnek ára van, mint minden döntésnek, de ettől még lehet jó döntés.
Van egy válasz, ami sok anyának bevált, és nem kell hozzá veszekedni: „Igen, szeretek dolgozni, és a gyerekemmel is szeretek lenni. Nálunk ez a kettő elfér.” Pont, nincs magyarázkodás. A magyarázkodás az, ami a bűntudatot táplálja, mert aki magyarázkodik, az elismeri, hogy vádolták.
Jó tudni
A bűntudat sokszor nem a gyerek felől érkezik, hanem a környezet elvárásaiból. A gyerek nem tudja, hogy az anyja „elhagyja” őt reggel, ő azt tudja, hogy az anyja elmegy, és visszajön, és amikor visszajön, akkor jelen van. Neki az állandóság és a megbízhatóság számít, sokkal inkább, mint az órák száma.
Mit tanul ebből a gyerek
A gyerek ebből azt tanulja meg, hogy a felnőtteknek van saját életük, ami nem körülötte forog, és ez meglepő módon megnyugtató. Egy olyan anya mellett nő fel, aki hétfőn örül, pénteken fáradt, néha dühös egy főnökre, néha büszke egy sikerre, és mindez a vacsoránál szóba kerül. A munka így a szemében egy olyan hely lesz, ahol dolgok történnek, és ahonnan anya esténként mesél.
Egy ismerős anyuka mesélte nekem, hogy a hatéves lánya egyszer az iskolában azt rajzolta a „mi leszek, ha nagy leszek” feladatra, hogy „olyan, mint anya, aki szereti a munkáját”. A rajzon egy mosolygó nő ült egy asztalnál, foglalkozást nem is írt mellé. A kislány mintát kapott otthonról, amit magával vihet.
A fiúk is tanulnak belőle. Egy fiú, aki dolgozó anya és közben főző, pelenkázó apa mellett nő fel, nem fogja felnőttként természetesnek venni, hogy a párja otthon marad. Ő már a saját szemével látta, hogy másképp is lehet, és ebből többet tanul, mint az egyenlőségről szóló beszélgetésekből.
És amikor mégis bűntudat van
Mert lesz. A beteg gyerek napján, amikor a nagyi vigyáz rá, és te egy értekezleten ülsz. Az óvodai ünnepségen, amire a másik anya sütött, te meg a boltban vettél. Az estén, amikor a gyerek azt mondja, hogy „mindig dolgozol”, pedig nem mindig, csak ma pont igen. Ilyenkor a bűntudat valós, és nem kell letagadni.
Amit lehet vele tenni: megnézni, hogy a bűntudat mögött tényleges hiány van-e, vagy csak a környezet hangját hallod. Ha a gyerek tényleg kevés figyelmet kap, azt lehet javítani, és ehhez a legtöbbször elég a közös idő minőségén igazítani, a munka maradhat. Ha viszont csak a külső elvárás szól benned, akkor érdemes megkérdezni magadtól, kinek az érdeke, hogy rosszul érezd magad. A gyerekednek ritkán.
Szeretek dolgozni. Szeretem a gyerekemet. A két mondat jól megfér egymás mellett, nálunk legalábbis minden nap megfér. Ha legközelebb valaki megkérdezi, hogy nem sajnálod-e, nyugodtan mondd azt, hogy nem, és aztán mesélj neki arról, mi volt ma a munkában. Lehet, hogy ő is szeretne ilyen hangon beszélni a sajátjáról, csak még nem hallotta senkitől, hogy szabad.
