A doktor néni, akitől nem fél: hogyan lett barátságos az orvoslátogatás nálunk

Volt egy időszak nálunk, amikor a rendelő ajtaja előtt kezdődött a sírás. Nem bent, a vizsgálatnál, hanem már a lépcsőházban, amikor a gyerek felismerte a lépcsőt, a lábtörlőt, a szagot. Mire a doktor néni kijött, a kétéves a nyakamba csimpaszkodva üvöltött, én izzadtan magyarázkodtam, a váróban a többi szülő pedig együttérzően nézett, és közben a saját gyereke is elkezdett bőgni, mert a sírás ragályos.

Aztán valamikor a harmadik év körül ez megváltozott, és ma az ötéves bemegy, felül a vizsgálóágyra, és közli a doktor nénivel, hogy ő most a fülét szeretné megnézetni, mert tegnap este fájt. Varázslat nem történt, és ki sem nőtte, mint a cumizást. Néhány dolgot elkezdtünk másképp csinálni, részben tudatosan, részben véletlenül, és az összeálló rutin valahogy kivette a rendelőből a félelmet. Ezeket osztom meg, ötletnek, ki-ki válogasson belőlük.

Az orvosos játék, ami a konyhaasztalon kezdődött

Az első és legegyszerűbb dolog egy játék orvosi táska volt, azzal a csavarral, hogy mi lettünk a betegek. A gyerek minket vizsgált: belenézett a fülünkbe egy játéklámpával, a torkunkba egy fakanállal, meghallgatta a hasunkat, és beadta az „oltást” egy tollkupakkal. Mi pedig csináltuk, amit a rendelőben a gyerektől kérnek: tátottuk a szánkat, mondtuk, hogy „ááá”, fordítottuk a fejünket, és egyszer-egyszer azt is eljátszottuk, hogy kicsit félünk, de aztán kiderült, hogy nem is fájt.

Aztán a plüssmackó lett a beteg, és a gyerek a doktor. A lényeg: a vizsgálat minden mozzanata, a torokba nézés, a fülbe nézés, a hasnyomkodás, a mérés, ismerős mozdulattá vált, amit ő irányít. Amikor a rendelőben ugyanez történik vele, az már nem idegen. Sok gyerek a rendelőben magától elkezdi mondani, hogy „most a fülemet nézed, ugye?”, és ez a mondat a félelem helyett a kontroll mondata.

Jó szolgálatot tettek a könyvek is: a gyerekkönyvtárban és a legtöbb könyvesboltban van olyan lapozó, ahol valaki orvoshoz megy, és ezeket a vizsgálat előtti napokban elővettük, egyszerűen meseként, felkészítés helyett. A gyerek mesében könnyebben tanul, mint utasításban, és a könyvben szereplő kisnyúl félelme sokkal könnyebben kimondható, mint a sajátja.

Mit mondunk előre, és mit nem

Nálunk a szabály az lett, hogy az orvost sosem titkoljuk, és sosem tálaljuk rosszabbnak, mint ami. A „megyünk a játszótérre”, ami aztán a rendelőbe vezet, egyszer működik, utána a gyerek egy évig nem hisz el semmit, és a játszótérnél is gyanakszik. Ehelyett a nap reggelén elmondjuk: „Ma délután megyünk a doktor nénihez, megnézi a füledet és a torkodat, aztán hazajövünk, és lesz palacsinta.” Egy héttel előtte még nem mondjuk, mert annyi aggódásra nincs szükség, csak aznap.

A szúrásról a legnehezebb beszélni, és itt tévedtünk a legtöbbet eleinte. Az „nem fog fájni” hazugság, és a gyerek az első oltásnál megtanulja, hogy a szülő az orvosnál nem mond igazat. Ami nálunk bevált: „Lesz egy szúrás, az csíp, mint egy csípés, egy pillanatig, aztán elmúlik. Én ott leszek, fogom a kezedet, és utána választhatsz matricát.” Ez igaz, ezért a következő alkalommal is hisz nekünk. A csípés azért jó hasonlat, mert azt ismeri, és tudja, hogy túlélhető.

A rutin, amitől a rendelő nem a sírás helye

A gyereknek a kiszámíthatóság a biztonság, ezért minden orvoslátogatásnak nálunk ugyanaz a forgatókönyve. Ugyanaz a kis táska jön velünk, benne a kedvenc plüss, egy könyv a várakozásra, egy üveg víz. A váróban a gyerek a mackót vizsgálja, amíg sorra kerülünk. Bent ő köszön a doktor néninek, ő ül fel az ágyra vagy az ölembe, ahogy választja, és ő mondja meg, melyik fülét nézzék meg először. Ezek apró döntések, de annak, aki fél, a döntés a legjobb gyógyszer.

A doktor néni is része a rutinnak, és itt nagy szerencsénk volt: olyan gyerekorvost találtunk, aki nem rohan, megmutatja a gyereknek a lámpát, mielőtt a fülébe néz, és a gyerekhez beszél, hozzám csak másodsorban. Ha nálatok nem ilyen az orvos, érdemes előre, négyszemközt megkérdezni, hogy lehet-e a vizsgálatot kicsit lassabban, magyarázva csinálni. A legtöbb orvos örül neki, mert neki is könnyebb egy nyugodt gyerekkel.

És a vége ugyanilyen fontos: a rendelő után mindig jön valami jó. Ez nem jutalom a bátorságért, mert akkor azt tanulja, hogy a sírás kudarc. Egyszerűen egy kellemes lezárás: a sarki pékség, a játszótér, egy közös mese. Így az emlék, ami a rendelőhöz kötődik, nem a tű lesz, hanem a kifli, és ez sokat számít a következő alkalommal.

• Otthon orvosos játék, ahol először a gyerek a doktor, és mi vagyunk a betegek.
• A látogatást aznap mondjuk el, röviden, igazat és a végével együtt: „utána hazajövünk”.
• A szúrásról nem hazudunk: csíp egy pillanatig, és elmúlik.
• Ugyanaz a táska, ugyanaz a plüss, ugyanaz a sorrend minden alkalommal.
• A rendelő után mindig valami kellemes zárás, függetlenül attól, sírt-e.

Amikor mégis sír

Mert sír. Rutin ide, orvosos játék oda, van olyan nap, amikor fáradt, beteg és egyszerűen elege van, és a rendelőben kitör. Ilyenkor a legtöbb, amit tehetsz, hogy nem szégyelled magad és őt sem. „Tudom, hogy nem szereted. Mindjárt kész, itt vagyok.” Nem kell, hogy abbahagyja a sírást, az orvos így is meg tudja nézni, amit kell, és a sírás ilyenkor nem kudarc: így bírja ki a gyerek. A többi szülő a váróban pedig vagy már volt ebben a helyzetben, vagy lesz, és ezt ők is tudják.

Amire nálunk a legbüszkébb vagyok, nem az, hogy a gyerek ma már nem sír a rendelőben. Az, hogy ha mégis sírna, tudja, hogy az is belefér, és hogy utána is lesz kifli. A doktor néni számára pedig, azt hiszem, mi vagyunk az a család, ahol a gyerek a végén azt mondja: „Köszönöm, szia, majd jövök, ha fáj.” És tényleg jön. Ezt nem lehet megvenni, csak türelemmel, sok fakanállal a torokban és egy-két tévedéssel kiépíteni.

A cikk tájékoztató jellegű, nem helyettesíti az orvosi vizsgálatot. Ha bizonytalan vagy, hívd a gyerek háziorvosát vagy a védőnőt.