Az első kirándulás babakocsival az erdőben: tanulságok sárral
A túraoldal szerint babakocsival is járható, a valóságban patakmeder volt. Az első erdei kirándulás a babával: terepválasztás, babakocsi vagy hordozó, mi kell a hátizsákba, és a tisztás, ami jobb lett, mint a kilátó.
A terv tökéletes volt. Egy könnyű erdei körút, a túraoldal szerint „családbarát, babakocsival is járható”, két és fél óra, a végén egy kilátó. A baba négyhónapos, a babakocsi új, terepkerekes, és a párom előző este még a kerekeket is megpumpálta. Reggel kilenckor álltunk a parkolóban, a hátizsákban pelenka, cumisüveg, tartalék body, két szendvics és egy termosz. A sárról a túraoldal nem írt semmit.
Fél órával később egy olyan szakaszon álltunk, ahol az út egy patakmederré változott, a babakocsi első kerekei bokáig a sárban, és a baba, aki addig aludt, pont ekkor döntött úgy, hogy felébred, méghozzá nagyon éhesen. A párom a kocsit tartotta, én a babát etettem egy fatönkön ülve, a sár közben szépen beszivárgott a cipőmbe, és egy idősebb pár, aki túrabottal kerülte ki a tócsát, mosolyogva annyit mondott: „az első, ugye?”.
A „babakocsival járható” nem azt jelenti, amit gondolsz
Azóta tudjuk, hogy ez a kifejezés a túraleírásokban rugalmas fogalom. Jelentheti azt, hogy egy aszfaltozott erdei út visz végig, és jelentheti azt, hogy egy elszánt apuka egyszer végigtolt rajta egy terepkerekes kocsit augusztusban, szárazságban. Mi októberben mentünk, két esős nap után. Ebből lett a sár.
A terepválasztás tanulsága egyszerű, csak előre nem jut eszébe az embernek: az első babakocsis kirándulásra olyan utat érdemes keresni, ami a gyakorlatban is járható, olyan felülettel, ami esőben sem változik mederré. Az erdészeti utak, a tanösvények kavicsos szakaszai, az arborétumok és a tavak körüli sétányok ilyenek. A kilátóhoz vezető, lépcsős, gyökeres ösvény pedig nem, akkor sem, ha a fényképek szépek. Ha bizonytalan vagy, nézd meg a túra frissen feltöltött fotóit, és figyeld a cipőket rajtuk: ha mindenki bakancsban van, a babakocsi nem jó ötlet.
A másik dolog, amit az első alkalommal nem vettünk figyelembe: az időjárás nem az aznapi, hanem az előző heti. Egy napsütéses szombat után is sáros az erdő, ha egész héten esett. Ezt a túraoldal nem fogja megmondani, a cipőd viszont igen.
Babakocsi vagy hordozó: a döntés, amit a sár hozott meg
A patakmedernél jött a döntés, amit azóta minden erdei kirándulásnál előre meghozunk: a hordozó a hátizsákban van, a babakocsi a parkolóban marad. Akkor ott, a sárban, a hordozó otthon volt. A párom a kocsit a vállára vette, én a babát a karomban, és háromszáz méteren keresztül így haladtunk, amíg az út újra járható lett. Ez a háromszáz méter volt az, amikor eldőlt, hogy a következő alkalommal máshogy csináljuk.
A hordozó az erdőben szinte mindenben jobb: nem kell kerülgetni a gyökereket, a baba a testedhez simul, a tested melegíti, az emelkedőn nem kell tolni, és a kilátóhoz felmehetsz vele. Amiben rosszabb: neked nehéz, főleg ha nagyobb a baba; leülni és letenni nem tudod, és a hátizsákot is cipelni kell mellé. Ezért nálunk azóta az a felállás, hogy ha a túra rövid és sík, mehet a babakocsi, mert akkor az ebéd, a pelenkázás és a napvédelem is könnyebb. Ha az út felét lépcső vagy ösvény, a hordozó megy, és a túra rövidebb lesz.
Jó tudni
Az erdei kirándulás az első hónapokban nem a kilométerekről szól, és a babának egyébként is tökéletesen mindegy, hogy a kilátót elértétek-e. A kullancs ellen hosszú nadrág és a kirándulás utáni alapos átnézés kell, a nap ellen árnyék és sapka, a hideg ellen plusz egy réteg, mert a hordozóban melege van, a babakocsiban viszont nem mozog, és hamar fázik. A fürdőszobai átnézést rögtön a hazaérés után érdemes elvégezni, és ne hagyd estére.
Mit vittünk, és mit kellett volna
A hátizsákunk a klasszikus túlpakolás volt: három pelenka, de nulla nejlonzacskó a használtnak; két tartalék body, de nulla tartalék zokni nekünk; termosz tea, de a pohár otthon maradt. Amire tényleg szükség volt, az a következő: egy nagy nejlonzacskó a sáros cipőnek és a pelenkának, egy pokróc, amire le lehet ülni etetni, egy vízálló huzat a babakocsira és egy második pár zokni a felnőtteknek, mert a sár nem a babát, minket talált el.
Ami a kaját illeti, a két szendvics kevés volt, mert a sáros cipekedés után mindketten éhesebbek voltunk, mint egy sima sétán. Egy ismerős család ezt úgy oldja meg, hogy az erdei piknikhez mindig csomagol valami meleget is egy jól záró ételhordóban és egy kis dobozban sós rágcsát a végére. Amit soha többé nem viszünk: a nagy vizes flakont. Egy kulacs elég, és a patakmeder mellett egyébként is rájössz, hogy a súly az ellenséged.
A babakocsi felszereléséhez tartozik a legfontosabb tanulság: az esővédő és a napellenző mellett a kerekekhez egy kis rongy és egy fél liter víz a csomagtartóban. A hazafelé úton a sáros kerekeket ezzel lemostuk, mielőtt a kocsit az autóba tettük, és így a csomagtartó másnap nem úgy nézett ki, mint egy traktor.
A kirándulás, ami rövidebb lett és jobb
A kilátót nem értük el. A patakmeder után még egy kilométert mentünk, aztán egy tisztáson, egy nagy fa alatt letettük a pokrócot, és ott maradtunk. A baba a pokrócon feküdt, nézte a lombot, ami mozgott, és ezen másfél órán át el lehetett szórakozni. Mi ettünk, a párom aludt tíz percet, én néztem, hogy a baba a lombot nézi. Ez volt a legjobb része. A kilátóról semmit nem tudok mondani.
Hazafelé, ugyanazon a sáros szakaszon, már nevettünk. A sár ugyanaz volt, csak mi lettünk mások: tudtuk, hogy ez benne van, és hogy mindjárt vége. A parkolóban az idősebb pár már a kocsijánál állt, és integetett. A babakocsi kerekeiről lemostuk a sarat, a cipőnket zacskóba raktuk, a baba a hazaúton elaludt. Két és fél órából három lett, a kilátó helyett egy tisztás, és ez a nap azóta a „sáros kirándulás” néven él, a legjobb értelemben.
Ha most indulnál az első erdei kirándulásra a babával, egyetlen dolgot mondanék: a cél ne a kilátó legyen, hanem az első tisztás, ahol le lehet ülni. Ha onnan még van kedv tovább menni, menjetek. Ha nincs, akkor is megvolt az, amiért jöttetek: a baba a lomb alatt, ti a pokrócon és a sár a cipőtökön, amiről évekig fogtok mesélni.
