A gyerekrajzok a hűtőn: mikor szabad kidobni, és mit tarts meg
Napi három rajz, egy hűtőajtó és egy anya, aki nem bírja kidobni a lila kutyát. Hogyan válogass, tárolj és állíts ki bűntudat nélkül, úgy, hogy a gyerek is részese legyen a döntésnek.
A hűtőnk ajtaja már hónapok óta nem fehér. Van rajta egy ház, aminek a kéménye nagyobb, mint maga a ház, egy „cica”, ami inkább krumplira hasonlít négy pálcikával, egy szivárvány, amin tizenkét szín van, meg három olyan lap, amin szerintem semmi nincs, de a gyerek szerint az a tenger. Mágnesből már nincs elég, a felső rajzok a tetejükkel az alsókon lógnak, és ha valaki becsapja az ajtót, az egész hullani kezd, mint ősszel a falevél.
És akkor hazajön az oviból az újabb hárommal. „Anya, ezt neked rajzoltam.” Megnézem, őszintén lelkesedem, mert tényleg szép az a lila kutya, aztán ott állok vele a kezemben, és nem tudom, hova tegyem. A hűtőre nem fér. A fiók tele. Kidobni? Azt a lila kutyát, amit nekem rajzolt? Hát milyen anya vagyok én?
Ha ismerős, akkor te is ott tartasz, ahol minden szülő eljut egyszer: a rajzáradatnál. Egy ovis gyerek napi két-három rajzot termel, egy lelkesebb korszakban ennél többet is, és ha mindet megtartod, három év alatt egy költöztetődoboznyi papírod lesz, amit soha senki nem fog végignézni. Ez a cikk nem akar lebeszélni a megőrzésről. Csak azt szeretné, hogy ne érezd bűnnek, amikor egy részét elengeded.
Miért olyan nehéz kidobni
A rajz nem papír. Azért nem tudod a kukába tenni, mert amikor ránézel, nem a firkát látod, hanem azt a pillanatot, amikor a gyerek odaadta, és nézte az arcod. Benne van az ő igyekezete, a nyelvét kidugó összpontosítás, és az, hogy ebből a lapból a te szemed előtt lett „valami”. A kidobás ilyenkor úgy érződik, mintha magát a pillanatot dobnád ki, pedig az a pillanat már megtörtént, és nem a hűtő tartja meg.
Van egy másik réteg is: a bűntudat, hogy nem figyelsz eléggé. Ha a rajz a kukában landol, az olyan, mintha azt mondanád, hogy nem fontos. De gondolj bele, mi történik a gyerek fejében. Ő három perc alatt készítette, odaadta, kapott érte egy mosolyt, és már a következőn jár az esze. Az ő számára a rajz a rajzolás pillanatában volt fontos, meg abban a másodpercben, amikor átadta. Hogy a lap aztán hova kerül, az sokkal inkább a te történeted, mint az övé.
Nem azt kell megőrizni, amit a gyerek készített, hanem azt, amit közben éreztél. Az pedig nem fér el egy dobozban, és nem is kell, hogy elférjen.
A rendszer, ami nálunk bevált
Évek és sok hullámzó hűtőajtó után kialakult nálunk egy egyszerű rend, ami sok ismerős családnál is működik. Az alapja, hogy minden rajznak három lehetséges útja van: a kiállítás, a doboz vagy a búcsú. A lényeg, hogy nem azonnal kell dönteni, amikor még meleg a lap.
A kiállítás a hűtő, vagy még inkább egy erre kijelölt falfelület: egy parafatábla, egy kifeszített zsineg csipeszekkel, egy olcsó képkeret, amibe mindig a legfrissebb kerül. A kiállításnak van egy szabálya, amit a gyerek is tud: ha új rajz jön fel, egy réginek le kell jönnie. Ettől lesz a kiállításból kiállítás, és nem lerakat. A lekerülő rajz pedig megy a második állomásra.
A második állomás egy doboz, cipősdoboz méretű, a gyerek nevével. Ide kerül minden, ami a hűtőről lejön, válogatás nélkül, és ide kerül az is, amit az oviból hoz, de nem akar kitenni. Ez a doboz csak átmeneti tároló; a végállomás később jön. Néhány havonta, mondjuk minden évszak végén, leülünk a gyerekkel, és átnézzük együtt. Ez a legjobb része az egésznek: ő emlékszik olyan rajzokra, amikről én már elfelejtettem, mit ábrázolnak, és közben rengeteget mesél. Ami ezek után is kell neki vagy nekem, az megy a nagy mappába. A többi elbúcsúzik.
A nagy mappa évenként egy. Beleférnek a legjobbak, az első „igazi” ember, az első leírt név, a rajz, amit a nagyinak készített, és ami végül mégis nálunk maradt. Egy évből legfeljebb tíz-húsz rajz. Így húsz év múlva lesz egy polcnyi mappa, amit tényleg át lehet lapozni, és nem egy pince, ahova senki nem megy le.
Jó tudni
A nagyon nagy, nagyon törékeny vagy nagyon háromdimenziós alkotásokat (a sótésztás sünt, a dobozvárat, az óriási csomagolópapírra festett „szőnyeget”) nem muszáj eltenni, elég lefotózni. A fotón a gyerek is rajta lehet, ahogy tartja, és ez tíz év múlva többet mesél, mint maga a tárgy, ami addigra összetört, megsárgult vagy elporladt a szekrény mélyén.
Hogyan vond be a gyereket úgy, hogy ne sértődjön meg
A legtöbb gyerek sokkal könnyebben enged el egy rajzot, mint ahogy hinnéd, feltéve, hogy nem a háta mögött történik, és nem „kidobásnak” hívjuk. Nálunk ez a mondat vált be: „Ezt a hármat kiválasztjuk a mappába, mert ezek a legjobbak ebből a hónapból. A többi már megtette a dolgát, mehet az újrapapírba, hogy új rajzlap legyen belőle.” Az újrahasznosítás ötlete sok gyereknek kifejezetten tetszik, mert benne van, hogy a papír nem tűnik el, csak továbbmegy.
Van, aki ennél is tovább megy, és a gyerek maga választ. Ez az óvodáskor vége felé már jól működik: ő dönti el, melyik a három legjobb, te pedig csak figyelsz. Meglepő, mennyire más a szempontja, mint a tiéd. Téged a szép szivárvány hat meg, őt az a rajz, amin „a Bence kutyája van, aki megharapta a Marcit”. Mindkettőnek helye van a mappában, és közben a gyerek azt tanulja, hogy dönteni és elengedni nem fáj.
Két dolgot érdemes elkerülni. Az egyik, hogy a gyerek szeme láttára, kommentár nélkül landol a rajz a kukában; az tényleg rossz érzés, és joggal. A másik, hogy mindent megtartasz, mert nem bírod kidobni, és ezzel azt tanítja a lakás, hogy a tárgyaktól nem szabad megválni. A kettő között van a jó út: néha, együtt, beszélgetve.
Amit érdemes megtartani, és amit nem
Nincs rá szabály, de van néhány támpont, ami segít, amikor ott ülsz a doboz fölött. Tartsd meg az elsőket: az első emberfigurát, az első leírt betűt, az első olyan rajzot, amin már látszik, mit akart. Tartsd meg azt, amin van valami, ami csak a tiétek: egy mondat, amit diktált hozzá, egy családi jelenet, egy belső poén. Tartsd meg azt, amihez ő maga ragaszkodik, akkor is, ha te nem érted, miért pont az.
Engedd el a sorozatgyártást. Ha egy héten tizenöt egyforma szivárvány készül, abból egy elég. Engedd el az ovis „sablonrajzokat”, a kiszínezett nyomtatott figurákat, amikben kevés az ő keze nyoma. Engedd el azt, amit már ő sem ismer fel, és ami benned sem indít el semmilyen emléket. És engedd el a bűntudatot is, mert az a legnehezebb papír az egészben.
A hűtőnk ajtaja ma is tele van. De most már tudom, hogy ami rajta van, az a mostani kiállítás, ami lejön róla, annak van hova mennie, és ami végül elbúcsúzik, az sem vész el, mert a lényege nem a papíron volt. A lila kutyát egyébként megtartottam, bár nem a szépsége miatt. Amikor átadta, azt mondta: „Ez te vagy, anya, csak kutyában.” Ezt a mondatot semmilyen rendszer nem tudja kidobni.
