Szerencsetárgyak a hátizsákban: a kabala, amit az első napra kapott
Kavics a zsebben, gomb a hátizsákban, rajzolt szív a tenyéren: miért segít a kabala az óvoda- és iskolakezdésnél, mi legyen az, és mi lesz vele, amikor már nem kell.
Az első óvodai napon a kisfiú zsebében ott lapult egy lapos, szürke kavics. Nem szép, nem különleges, egy balatoni mólónál találta nyáron, és az apja azt mondta neki, hogy ez egy bátorságkő. Reggel megfogta, amikor a csoportszoba ajtajában elengedte az anyja kezét, és délután, amikor érte mentek, az első mondata az volt: „Megvan még.” A kőről beszélt. A nap valahogy elintéződött a kő mellett.
Majdnem minden család ismeri ezt a jelenetet valamilyen változatban. Lehet ez egy plüss a hátizsákban, egy karkötő a csuklón, egy fénykép az uzsonnás dobozban, egy gomb, amit nagymama varrt le a saját kardigánjáról. Felnőtt szemmel apróság; a gyerek szemével az egyetlen dolog, ami otthonról vele jött egy olyan helyre, ahol minden más idegen.
Átmeneti tárgy: hivatalos neve is van, és nem véletlenül
A gyerekpszichológia átmeneti tárgynak hívja azt a rongyit, macit vagy kendőt, amit a kisgyerek mindenhová magával cipel. A neve onnan jön, hogy átmenetet képez: ott áll az anya jelenléte és az anya hiánya között, és segít a gyereknek kibírni azt az időt, amíg nincs mellette senki, aki az övé. A tárgy magán hordja az otthon illatát és a megszokott tapintást, és ami a legfontosabb, mindig ugyanolyan. Amikor minden más változik, ő ugyanaz marad.
Az óvoda- és iskolakezdés pontosan az a helyzet, amire ezt a mechanizmust a gyerekek kitalálták. Minden új: a szagok, a hangok, a felnőttek, akik még nem tudják, hogy ő a tejbegrízt csak kakaóval eszi. A kabala ilyenkor nagyon okos megoldás: a gyerek egy kis darab biztonságot visz magával, és ettől marad erő a többi újdonságra. Az a gyerek, aki a kabalájával a zsebében nyugodtabb, ugyanolyan bátor, mint a többi. Ő már megtanulta, hogyan nyugtassa meg magát, és ez az egyik legfontosabb készség, amit egy ember egyáltalán megtanulhat.
Van gyerek, akinek sosem volt rongyija, és mégis remekül beszokik; neki a kabala nem fog hiányozni, és nem kell erőltetni. Más gyereknek egy teljes évig kell a kavics, és ez sem jelent semmit a későbbi önállóságáról. A biztonsági tárgy igénye inkább vérmérséklet kérdése, mint fejlettségi szinté.
Mi legyen a kabala, és mi ne?
A legjobb kabala kicsi, strapabíró és nem túl értékes; jó, ha van belőle tartalék. Jó választás egy kavics, egy gomb, egy kulcstartó, egy kis fabigyó, amit együtt csiszoltatok. A szeretett, egyetlen, pótolhatatlan maci inkább maradjon otthon, vagy legalábbis készülj fel arra a napra, amikor eltűnik az oviban. Ismerős anyukák meséltek olyan estéről, amikor a család három felnőttje egy zseblámpával járta a játszóteret, és nem a kulcsot keresték. Érdemes az óvónővel is megbeszélni, hol lehet a kabala napközben: a legtöbb helyen a jelnél vagy a zsebben maradhat, de a játékba és az alvásba nem mindig viheti, és jobb, ha ezt a gyerek előre tudja.
Az iskolában már a láthatóság is szempont. A hatéves nem feltétlenül akarja, hogy a padtársa lássa a plüsst, ezért jó, ha a kabala a zsebben vagy a tolltartó aljában elfér. A legszebb iskolakezdős kabalák sokszor teljesen hétköznapi tárgynak látszanak: egy színes radír, egy kis csat a hátizsák cipzárján, egy szív a tenyér belsejében, amit anya rajzolt reggel filccel, és a gyerek napközben csak ránéz.
Jó tudni
A kabalát lehetőleg a gyerek válassza. Egy ajándékba kapott, „ez majd vigyáz rád” tárgy lehet kedves, de az igazi átmeneti tárgyat a gyerek szokta kiválasztani, gyakran olyan logikával, amit felnőtt nem ért. Ha a kavicsot akarja, legyen a kavics. A te dolgod annyi, hogy komolyan vedd, és ne nevess rajta, akkor sem, ha egy pizzás doboz leszakított sarka.
Családi kabalák, amik túlélik a gyerekkort
Vannak családok, ahol a kabala nemzedékről nemzedékre öröklődik. Ilyen a nagypapa bicskája, amit az apa kapott meg a ballagásra, a nagymama kis medálja, ami minden vizsgán a táskában volt, a vasúti jegy, amit az első közös utazáson vettek. Ezek a tárgyak azért működnek, mert történetük van, és a történet az, ami véd. Amikor a gyerek a zsebében tartja a nagypapa gombját, arra gondol, hogy a nagypapa is félt egyszer az első napon, és túlélte.
Ha nincs ilyen a családban, lehet csinálni. Elég hozzá egy közös kirándulás, ahol mindenki választ egy kavicsot, és azt mondjátok rá, hogy ez a család köve. Jó egy gyöngy is, amit anya karkötőjéről fűztök le, és a gyerek cipzárjára akasztotok, vagy egy mondat, amit a kabalára mondtok reggel: „Ebben benne van a mi bátorságunk is.” A gyerek ebből azt érti meg, hogy nem egyedül megy be az ajtón. A lényeg a kimondott történet: a tárgyat a hozzá fűzött mondat teszi erőssé.
Mikor jön el az a nap, amikor már nem kell?
Egyszer csak ott marad a kabala a hátizsák aljában. Senki nem veszi elő, senki nem kérdezi, és te egy mosásnál találsz rá a zsebben. Ez a nap ritkán drámai, inkább észrevétlen. A gyerek nem azért hagyja el, mert már nem fél, hanem azért, mert a biztonság, amit a tárgy jelentett, lassan beköltözött belé. Ez volt a kabala munkája, és elvégezte. Néha visszajön egy időre, egy költözés, egy kistestvér vagy egy betegség után; ilyenkor egyszerűen megint több biztonság kell.
Ne dobd ki. Tedd el egy dobozba a kórházi karszalag és az első cipő mellé, mert tíz év múlva, egy nehezebb vizsga előtt könnyen előkerülhet a kérdés, hogy „anya, megvan még az a kő?” És jó, ha azt tudod mondani, hogy megvan. A felnőttek is hordanak kabalát, csak nem beszélnek róla: lehet az egy gyűrű, egy régi karóra, a telefon hátlapja alá csúsztatott fénykép vagy a rituálé, hogy a nagy prezentáció előtt mindig ugyanabból a bögréből isszák a kávét. A szerencsetárgy nagyon is felnőtt dolog, és a gyerekünktől lehet újratanulni, mennyire komolyan érdemes venni.
Holnap reggel, ha a gyereked a kabátzsebébe csúsztat valamit, mielőtt elindultok, ne kérdezd meg, hogy az minek. Csak nézd meg, mit választott. Sokat elárul arról, mitől fél, és még többet arról, milyen ügyesen védi magát.
