A versek, amiket felnőttként értettem meg, mert a gyerekemnek olvastam fel
Tizenöt éve nem olvastam verset, aztán jött egy kétéves, aki minden este ugyanazt a kötetet kérte. Weöres, József Attila, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes: amit az iskolában nem értettem, az este fél nyolckor megérkezett.
Az érettségi óta nem olvastam verset. Nincs rá mentségem, egyszerűen így alakult: volt tizenöt év, amiben regények voltak, cikkek voltak, szakkönyvek voltak, versek nem. A versekről az maradt meg, hogy elemezni kell őket, hogy a költő „ezzel azt akarta mondani”, és hogy a dolgozat végén mindig ott a kérdés, amire nem tudtam a választ. Aztán a fiam kétéves lett, és egy este a polcról leemelt egy vékony, kemény fedelű kötetet, amit valaki ajándékba hozott. Azt mondta: „Ezt.”
Weöres Sándor volt. Nem tudta, ki az, én is csak annyit, hogy gyerekkoromban nekem is volt belőle. Elkezdtem olvasni, ő nevetett, kérte még egyszer, aztán még egyszer. Három hét múlva fejből tudtam fél kötetet, pedig nem akartam. Arról szeretnék írni, mi történt velem ezekben a fél nyolcas percekben, és miért gondolom, hogy a gyerekvers legalább annyira szól annak, aki felolvassa, mint a gyereknek.
A ritmus, amit a gyerek előbb ért, mint én
Weöresnél először az fogott meg, hogy a kétéves pontosan tudta, hol kell nevetni, hol ringatózni, pedig a szavak felét nem értette. A lüktetésre reagált, a visszatérésekre, arra, hogy egy sor mindig visszajön; a jelentés nem érdekelte. Én viszont a jelentést kerestem, mert így tanították. Emiatt sokáig nem vettem észre, hogy a vers arra is való, hogy jó legyen a szánkban. A fiam megtanította, hogy ezt a verset nem érteni kell, hanem mondani. Amikor ezt elengedtem, hirtelen minden más lett.
Van az a bizonyos tündéres vers, amit minden magyar gyerek ismer. Én felnőtt koromig valami édes gyerekmondókának hittem. Egy este, a huszadik felolvasásnál, azon kaptam magam, hogy a vers vége egyszerűen szomorú. Csendesen szomorú, ahogy minden este szomorú egy kicsit, amikor a gyerek elalszik, te pedig ott maradsz a sötét szobában. Kétévesen ezt nem lehet érteni, tizenhat évesen sem, harmincon túl egy kiságy mellett viszont igen.
A hangos olvasás maga is megváltoztatott valamit. Magamban mindig gyorsan olvastam, átugorva a sorokat, a felolvasásnál viszont nem lehet csalni: minden szót ki kell mondani, és a kétéves azonnal szól, ha kihagyok egyet, mert a ritmus megbicsaklik. Így derült ki, hogy a versekben a szünetek is a vers részei, és hogy egy sor végén megállni néha többet mond, mint a következő sor. Az iskolában ezt verstannak hívták, és utáltam. Esti felolvasáskor egyszerűen levegővétel.
A versek, amik nem a gyerekről szólnak
A következő kötet, ami előkerült, Szabó Lőrinc versei voltak a fiáról, amiket a költő a saját gyerekének mindennapjaiból írt. Ezekben egy apa beszél, aki néha türelmetlen, néha bűntudatos, néha elképed azon, hogy a gyerek jobban látja a világot, mint ő. Az iskolában ezeket úgy tanultuk, mint „a gyermeki látásmód ábrázolását”. Egy óvodás szülőjeként olvasva viszont egy szülő naplóját látom benne: este leül, és megpróbálja leírni, mi történt aznap, mielőtt elfelejti. Pontosan azt csinálta, amit most én csinálok a telefonom jegyzeteiben.
József Attila altatója ugyanígy járt. Gyerekként egy szép dalnak hallottam, amit a nagymamám dúdolt. Felnőttként, amikor a saját gyerekemnek olvastam, feltűnt, mennyire a felnőtt hangja szól benne: az, aki a gyereknek azt mondja, hogy minden alszik, miközben ő maga nyilvánvalóan ébren van, és vigyáz. Az altató arról szól, hogy a felnőtt nem alszik. Aki hajnali kettőkor virrasztott már egy gyerek mellett, ezt azonnal érti, és nem is felejti el többé.
Jó tudni
A gyerekversek a magyar költészet legjavából kerülnek ki: Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Zelk Zoltán, Kányádi Sándor, Tamkó Sirató Károly, Szabó Lőrinc mind írtak gyerekeknek, és a legtöbbjük nem „leereszkedett” hozzájuk: ugyanazzal a mesterséggel dolgozott, mint a felnőtt verseiben. Ezért működnek harminc év múlva is, és ezért találsz bennük újat minden felolvasásnál.
Amit Nemes Nagy Ágnesnél találtam
Nemes Nagy Ágnes gyerekversei egy másik ajtót nyitottak. Nála a tárgyak és az állatok olyan komolyak, mintha felnőttek lennének, a felnőttek viszont olyan bizonytalanok, mintha gyerekek volnának. A kisfiam ezeken a verseken nem nevetett: figyelt, és néha egy-egy kép után megkérdezte, hogy az tényleg úgy van-e. Én pedig, miközben válaszolni próbáltam, rájöttem, hogy a vers ilyenkor nagyon pontosan kérdez, a választ pedig ránk bízza. A felnőtt kötetei, amiket aztán felnőttként vettem elő, ugyanezt csinálják, csak már nem egy gyerek ül mellettem, aki segít érteni.
A legtöbbet ezek az esték azzal adták, hogy visszakaptam a költészetet: rájöttem, hogy a verseket nem kell mindenáron érteni. Elég, ha egy sor megragad, és másnap a buszon előjön. A fiam adta ezt: őt sosem érdekelte, mit akart mondani a költő, egyetlen kérése az volt, hogy olvassam még egyszer.
Petőfitől Kosztolányiig, a saját gyerekkoromba
Petőfi verse az anyja tyúkjáról a mai napig az egyetlen vers, amit az anyám fejből tud, és amit a fiamnak ő mondott el először. Gyerekkoromban egy vicces versnek hallottam a baromfiról. Felnőttként, amikor az anyám a fiamnak mondja, egy felnőtt fiú hangját hallom benne, aki nem tud mit mondani a szegény szüleinek, ezért a tyúkhoz beszél. Szerintem arról szól, hogy a szüleinket szeretni néha azt jelenti, hogy kedvesek vagyunk a tyúkjukhoz. Az anyám is tudja ezt, azért mondja olyan szívesen.
Kosztolányi gyerekkorról szóló versciklusa már nem gyerekvers, és a fiamnak nem is olvasom, de a vele töltött esték vittek vissza hozzá. Egy felnőtt férfi emlékezik a kisgyerekkori félelmeire, a lámpafényre, a betegségre, a felnőttek titkaira. Felnőtt fejjel olvasva egyszerre látom benne a saját gyerekkoromat és a fiam mostani gyerekkorát. Amikor este félhomály lesz a szobában, és a fiam azt mondja, hogy a szekrényben van valami, Kosztolányi jut eszembe, és ettől türelmesebb leszek. A szekrényt a vers sem oldja meg, csak emlékeztet arra, hogy én is ugyanezt éreztem ugyanott.
Most, hogy a fiam hatéves, már maga választ, és egyre gyakrabban a hosszabb, bonyolultabb verseket kéri, amiket nem ért, de szeret hallani. Én pedig olvasom, és közben megint tanulok valamit, amit tizenhat évesen a padban nem lehetett megtanulni. A versek ugyanazok maradtak, csak a kiságy mellett végre volt időm meghallani őket. Ha azt kérdezed, mit adott nekem a gyerekem, a sok közül ez az egyik, amit a legkevésbé vártam: egy polc, amire újra fel lehet nyúlni.
