A dal, amire a gyerekem táncol, és én titokban is szeretem
A gyerekzene hetvenedik ismétlésre vagy kínzás, vagy kedvenc. Könnyed írás arról, mi történik a felnőtt füllel a gyerekszobában, és hogyan lesz a zenei ízlés lassan közös.
Egyedül ülök az autóban, a gyerek az oviban, a parkolóban várom, hogy kinyisson a bolt. És valahol a harmadik percben veszem észre, hogy a rádiót le sem kapcsoltam, a gyerek kedvenc lemeze megy tovább, én pedig dúdolom. Egy dalt, ami egy kacsáról szól, aki nem talál haza. Felnőtt vagyok, van diplomám, és a kacsáért izgulok.
Ha van gyereked, ismered ezt az állapotot. A gyerekzene az első hónapokban kedves, a második félévben zavaró, az első év végére pedig olyan, mint a tapéta: nem veszed észre, csak akkor, ha hiányzik. És valahol útközben, anélkül, hogy bárki megkérdezte volna, elkezded szeretni. Persze nem mindet, de van egy dal, ami észrevétlenül a tiéd lett.
Hogyan lesz egy dalból kedvenc?
Az ismétlés a gyerek egyik legfontosabb tanulási módszere, és a zenében ez százszorosan így van. Ugyanazt a dalt kéri, ugyanúgy, ugyanabban a sorrendben, és ha más verzió jön, az árulás. Felnőttként ezt először nehezen bírjuk, mert nekünk az új a jó, és a hetvenedik ismétlésnél már a konyhabútort néznénk szívesebben. De a hetvenedik ismétlésnek van egy mellékhatása: a dal beköltözik. Ismered minden hangját, tudod, hol jön a nevetős rész, és egyszer csak azon kapod magad, hogy a gyerek elaludt, te viszont folytatod.
Aztán ott a másik oldal. A gyerek azért táncol arra a dalra, mert ott vagy te is. Egy kétéves nem a hangszerelést értékeli, hanem azt, hogy anya ugrál vele a konyhában, és közben nevet. A dal ezért miattad lesz fontos neki, és ez visszafelé is működik: neked a kacsa helyett az teszi kedvessé, hogy amikor szól, egy kis ember szalad hozzád, hogy pörögj vele.
A gyerekzene felnőtt füllel
Van egyfajta sznobság, amit a legtöbben hozunk magunkkal a szülőségbe: a gyerekzene az szirupos, egyszerű és felejthető, és majd mi rendes zenét adunk a gyereknek. Aztán az ember belecsöppen a gyerekzene világába, és kiderül, hogy nagyon is széles. Vannak a régi, nagy magyar gyerekdalok, amiken mi is nőttünk fel, és amiket ma úgy énekelünk, hogy a szöveg felét nem is tudjuk, csak jön. Vannak a megzenésített versek, amiknél egyszer csak, mosogatás közben, rájössz, hogy ezt egy felnőtt költő írta felnőtt fájdalomról, csak egy sün van benne. És vannak az újabb zenekarok, akik tudják, hogy a szülő is a szobában van, és írnak neki egy-egy sort, amin csak ő nevet.
A másik meglepetés, hogy a gyerek nem válogat műfaj szerint. Ugyanolyan lelkesen táncol a gyerekdalra, mint a te kedvenc régi slágeredre vagy a nagypapa által bekapcsolt népzenére, ha a ritmus megvan és te is mozogsz. Így lesz az, hogy egy háromévesnek a kedvencei között egymás mellett van egy óvodás dal a vonatról, egy nyolcvanas évekbeli popszám és valami, amit a párod gimnazista korában hallgatott. Ez a gyerek egyszerűen szabad. Még nem tudja, mit kéne szégyellnie, és ha rajtunk múlik, minél később tudja meg.
Jó tudni
A kisgyerek számára a zene elsősorban mozgás és együttlét, a csendes hallgatás csak később jön. Nem kell hozzá hangszer vagy képzés, csak egy felnőtt, aki vele énekel és mozog, hamisan is. Egyszerűen szólva: az énekelgető szülő többet ad, mint a legjobb lejátszási lista.
Amikor te adsz neki valamit
Egy ponton elkezdődik a visszirány. Berakod a saját zenédet autózás közben, és a gyerek a hátsó ülésen azt mondja, hogy ez jó. Vagy azt, hogy ez szomorú, és igaza van, és te húsz éve hallgatod ezt a dalt, és soha nem fogalmaztad meg így. Vagy felteszi a kérdést, amire nem készültél: miről szól? És akkor el kell magyaráznod egy ötévesnek egy szerelmes dalt úgy, hogy közben a lámpánál állsz.
Ezekben a pillanatokban alakul ki a közös ízlés, mégpedig úgy, hogy egymásnak mutattok dolgokat, és nem te döntöd el egyedül, mi az értékes. Ő a kacsás dalt, te a kedvenc lemezedet. Ő a tévés mesefőcímet, te egy jazzlemezt, amire a konyhában lehet keringőzni. Lesz, ami egyiknél sem jön át, és ez rendben van. Ami megmarad, az közös lesz, és évek múlva, amikor egy tizenéves rácsap a rádióra, mert megy valami, amit ti ketten mindig együtt énekeltetek, akkor tudni fogod, hogy megérte a hetven ismétlés.
Az autó erre a legjobb terep, mert ott senki nem tud elmenni. Nálunk egy idő után kialakult a felváltós rendszer: egy dal az övé, egy a miénk, és a hosszabb utakon ebből lett egy közös lista, amin a kacsás dal után egy régi rockszám jön, aztán egy mondóka, aztán valami, amit a nagymama szokott énekelni. Kívülről hallgatva teljes káosz. Belülről a családunk zenei önéletrajza, és minden számnál tudjuk, ki választotta és miért.
A konyhai diszkó szabályai
Nálunk kialakult néhány íratlan szabály, és sok ismerős családnál hasonlók vannak. A zene nem háttér, hanem program: ha szól, akkor táncolunk, és legalább az elején nem mosogatunk közben. Mindenki választhat egyet, felváltva, és a másik dalát nem szabad becsmérelni, csak kibírni. A vacsora előtti öt perc tánc jobb, mint bármilyen rávezető mondat arra, hogy üljünk le enni. És a legfontosabb: senki nem énekel jól, és ez nem baj. A gyerek így azt tanulja meg, hogy a zene olyasmi, amit az ember csinál, mert jó, és nem előadás, amit teljesíteni kell.
Néha persze csend kell. A sokadik ismétlésnél szabad azt mondani, hogy most anya füle pihen, és ez a gyereknek is jó lecke: a másik embernek is van füle. Jöhet helyette a dúdolás, a tapsolós mondóka, a nagyi régi dala, vagy csak az, hogy együtt hallgatjátok az esőt az ablakon, ami szintén zene, ha úgy nézzük.
A kacsa egyébként hazatalál a dal végén. Ezt már tudom, hetvenszer hallottam. És amikor legközelebb a parkolóban dúdolom egyedül, eszembe sem jut majd lekapcsolni, mert az a dal már régen mindkettőnké.
